Czike László
A cowboy-világ alkonya
L É L E K H A R A N G
a természeti, a pénzügyi és a politikai
összeomlás küszöbén
Vác, 2003.
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó
-
Az ember az élővilág farkasa
-
Amazónia és a Sargasso-moszat
-
Az esőerdők ökoszisztémája
-
Az őserdők kiirtása
-
Bölcsőnk, a világóceán
-
A tengerek szennyezése
-
Az édesvizek tönkretétele
-
A biológiai egyensúly felborul
-
Az energia-és ásványkincs kimerül
-
El nem bomló műanyagok
-
A termőtalaj sivatagosodása
-
Élelmiszer és túlnépesedés
-
Akadozik a légkondicionálás
-
A levegő szennyezése
-
Az ózonpajzs felbomlik
-
Üvegházhatás és felmelegedés
-
Passzát-szél és Golf-áramlat
-
El Niño és La Niña
-
A szélsőségek eluralkodnak
-
A növekvő tengerszint
-
Földrengés és vulkánkitörés
-
A sugár-és génmanipulált élővilág
-
Kozmikus és egyéb sugárzások
-
Nagyfrekvenciás rádióhullámok
-
Atomenergia és sugárbetegségek
-
Időzített biológiai bomba: a rák
-
Művi szelekció és spontán mutáció
-
Boldogtalan élelmiszerek
-
Az élővilág romló génállománya
-
Gaia körkörös önvédelme
-
Feltámadó pestis, himlő, tífusz és kolera
-
Fertőzések az afrikai őserdőkből
-
A vírusok természetrajza
-
Azonosíthatatlan influenzaszerű járványok
-
Hadiipari anthrax és lépfene
-
Szexuális eltévelyedések
-
Az AIDS: a túlnépesedésünk ellenszere
-
Magányos és intézményes önpusztítás
-
Szivacsos agyvelőgyulladás
-
Állati és emberi klónozás
-
Őskövületek feltámasztása
-
Ember-állat hibridek
-
Eredeti bűnök: másodszor
Előszó
Már az ókori bölcselők is tudták, hogy az igazi tudomány nem a szaktudományok valamelyike, de sokkal inkább a tudományok szintézise, „a tudományok tudománya”, aminek akkoriban a bölcseletet, a filozófiát elnevezték. És valóban: a mai átmeneti korunkban, hektikus életünkben ugrásszerűen felértékelődött az ún. „interdiszciplináris” tudás, a több tudományág ismereteit össze-és újjá-ötvöző tudomány, a polihisztorok tevékenysége!
Egyre égetőbb, sürgetőbb igényként fogalmazódik meg, hogy a hétköznapok embere (is) rendelkezzék egységes világképpel, amely a legfrissebb szaktudományos eredményekre épül, és amely világnézeti és gyakorlati értelemben egyaránt eligazítja tulajdonosát a múlt, a jelen és a jövő alapvető kérdéseiben.
A legfontosabb, egyre tudatosuló vágy: a megbízható jövőkép igénye. Mind az egyes ember, mind a globális értelemben vett emberi társadalom igyekszik egyre tervszerűbben élni, - ehhez viszont elengedhetetlen a várható jövő kvázi-tudományos előre jelzése, minél megbízhatóbb ismerete. Általánosan elfogadott nézet, hogy csak az tekinthető tudományos ismeretnek, ami alkalmas az adott összefüggésben várható jövő jelzésére. Mert minden ismeretünk próbaköve a gyakorlat, és a jövő.
Minden embert foglalkoztat, milyen lesz a saját, s az emberiség jövője; s a legújabb aktuális kérdés: lesz-e jövőnk egyáltalán?
Kettős természetű világban élünk. Az intézményes, a hivatalos „világ” - a sajtó, a hírek, a televízió, a kormányzat, stb. - szerint a globális és futurológiai világkérdések feszegetése legkevésbé sem az egyén feladata, hatásköre. Ezek felvetése, megoldása tudósok, filozófusok és szociológusok, sőt: főleg a politikusok kompetenciája, - rájuk kell bíznunk a jövőnk megtervezését, és ők majd utat mutatnak mindannyiunknak, merre kell mennünk. A magánember azonban rettegéssel látja, hogy a világ teljesen más irányba halad, mint amerre a tömegtájékoztatás (a média) szerint megy, illetve mennie kellene; az élet minduntalan új és új, egyre kellemetlenebb meglepetéseket produkál, s jóval több cikk-cakkot, vargabetűt, sőt visszafejlődést észlelhetünk, mint amennyi egyértelműen egyenes vonalú, előre irányú haladást...
Mi lehet a kettősség, a kétes érzetek valódi oka?
David C. Korten, „Tőkés társaságok világuralma” (1995.) című könyvének első része a „Cowboyok egy űrhajóban” hasonlat segítségével igyekszik bemutatni, hogy az emberiség vezetői, vezető nemzetei, a legjelentősebb pénzügyi (és politikai) világ-erők ma mennyire fordítva ülnek a lovon, s fütyülnek a jövőre...
Idézet az első fejezetből - „A reménytől a válságig” cím alatt:
„A XX. század második fele az emberi történelem talán leg-jelentősebb időszaka. A tudomány segítségével az anyag, a tér és a biológia számtalan titkát tártuk fel. Gyakorlatilag uraljuk a bolygót a számokkal, a technikával és a bonyolult mesterséges szervezetekkel. A Holdra utaztunk és elértünk a csillagokig. Még ötven éve is, vagyis nemzedékem élet-tartamán belül, sok olyan dolog nem állt rendelkezésünkre, sőt elképzelhetetlen volt, melyeket ma a jó és sikeres élet szempontjából egyszerűen adottnak tekintünk. Ide tartozik a lökhajtásos repülő és a világméretű kereskedelmi légi- utak, a számítógépek, a mikrohullámú sütők, az elektromos írógépek, a fénymásolók, a televízió, a ruhaszárítók, a lég-kondicionálók, a gyorsforgalmi autóutak, a bevásárló köz-pontok, a faxok, a fogamzásgátló tabletták, a mesterséges szervek, az elővárosok és a vegyi növényvédőszerek; hogy csak néhányat említsek. Ugyanebben az időszakban jöttek létre a világméretű irányítás első, fontosnak minősített intézményei: az Egyesült Nemzetek Szervezete, a Nemzet-közi Valutaalap, a Világbank és az Általános Vámtarifa-és Kereskedelmi Egyezmény (GATT). Nyugat-Európa háborús konfliktusokkal terhes földrészből békés, s virágzó politikai és gazdasági únióvá alakult át. A Kelet és Nyugat közötti szuperhatalmi ellentét és a nukleáris Armageddon kísértete már távoli, történelmi emléknek tűnik; ködbe vész az üzleti megállapodások lázas sietsége, a pénzügyi támogatások, s a tudományos és kultúrális csere élénk pezsgése mögött. Drámai gyorsasággal jöttek létre demokráciák a korábban önkényuralom alatt nyögő országokban. Legyőztünk sok, egykor pusztító betegséget, amilyen a himlő és a gyermek-bénulás; az eltelt harminc évben a fejlődő országokban a várható élettartam egyharmadával nőtt, a csecsemők és az öt éven aluliak halálozási aránya több mint felére csökkent. A XX. század második felének legjelentősebb fejleménye a gazdasági növekedés, a kereskedelmi forgalom bővülése, - ezekben látványos sikereket értünk el. A világ gazdasági teljesítménye az 1950. évi 3,8 billió dollárról 1992-re 18,9 billióra nőtt (1987-es dollárral számítva), ez közel ötszörös növekedés. Ez azt is jelenti, hogy az elmúlt 4 évtized mind-egyikében átlagban többet adtunk hozzá a világ gazdasági teljesítményéhez, mint a századunk közepéig attól kezdve, hogy az első barlanglakó kifaragta kőbaltáját. Ugyanezen időszakban a világkereskedelem teljes exportja 308 milliárd dollárról 3554 milliárd dollárra szökött fel (1990-es dollárral számítva) - ez 11,5-szeres növekedés, vagyis több mint a kétszerese a teljes gazdasági teljesítmény növekedésének. Több mint egymilliárd ember él ma gazdasági jólétben. A XX. század második felének csupáncsak néhány rendkívüli teljesítményét jelentik ezek. Az emberi történelem oly’ idő-pontjához érkeztünk el, amikor úgy látszik, hogy valóban rendelkezünk azzal a tudással, technikával és szervezési képességgel, hogy merész célokat tűzzünk ki és érjünk el, beleértve ebbe a szegénység, a háborúk és a betegségek kiküszöbölését is. Reménnyel teli új évezred lenne ez, mert a társadalmak örökre megszabadulnának az alapvető meg-élhetési és létbiztonsági gondoktól, - a társadalmi, intellek-tuális és spirituális fejlődés új útjain haladva.”
A fejezetben most jön - „Az emberiség háromszoros válsága”:
„Az aranykort ígérő vezetők és intézmények nem váltják be az ígéreteiket. Csodás új technikai fortélyok látomásaival rohannak le bennünket, mint a repülőgépek ülésein látható egyedi tévé-képernyők és olyan információs csatornákkal, melyek lehetővé teszik, hogy fax-üzeneteket küldhessünk, miközben a tengerparton napozunk. Ugyanakkor: amit a többségünk valóban akar - a biztos megélhetés, megfelelő lakás, egészséges és szennyezetlen élelmiszerek, felnövő gyermekeinknek jó oktatási-nevelési, egészségügyi ellátás biztosítása, tiszta és élettel teli természeti környezet -, úgy tűnik, minden nappal egyre távolabb kerül tőlünk. Egyre kevesebb ember hisz abban, hogy biztos gazdasági jövő elé néz. A családok és közösségek, és az általuk nyújtott biztonság felbomlóban van. A természeti környezet, mitől az anyagi szükségleteink függnek, egyre nagyobb igénybe-vételnek van kitéve. A nagy intézményekbe vetett bizalom eltűnőben, és a gondolkodó emberek között világszerte nő a megalapozott gyanú: valami nagyon rosszra fordult. Ezek a körülmények a világ szinte minden részén széles körben fellelhetők, és intézményeink világméretű kudarcát jelzik...
A világ kettéválik: azokra, akik fényűző bőséget élveznek, és azokra, akik emberhez méltatlan szegénységben, szolga sorban és gazdasági bizonytalanságban élnek. Míg a felső-szintű vállalati vezetők, bankárok, pénzügyi spekulánsok, sportcsillagok és hírességek nagyrészt több millió dolláros évi jövedelemmel bírnak, addig a világ népességéből mint-egy egymilliárd kétségbeesett küzdelmet folytat azért, hogy megéljen - kevesebb, mint napi egy dollárból. Nem is kell Afrika távoli sarkába menni ahhoz, hogy megtapasztaljuk ezeket az egyenlőtlenségeket: New York szívében, lakásom körzetében is naponta látom. Csillogó, sofőr által vezetett, beépített bárszekrénnyel és televízióval ellátott hatalmas limuzinok szállítják elegánsan öltözött utasaikat a divatos, drága éttermekbe, miközben hajléktalan koldusok bújnak össze a járdán, vékony takarókkal védekezve a hideg ellen.
A környezetet illetően, bár egyes helyeken a légszennyezés csökkentésében és a szennyezett folyók megtisztításában jelentős eredmények születtek; a mélyebb valóság az, hogy az ökológiai válságunk súlyosbodik. A nukleáris holocaust mindig jelenlévő fenyegetését mára felváltotta a halálos ultraibolya sugárzás kockázata, mivel a védelmet nyújtó ózonréteg vékonyodik. Az új generáció azzal a problémával nézhet szembe, hogy nem válik-e környezeti menekültté a klímaváltozás következtében, amely a sarkvidéki jégsapka olvadásával fenyeget, ez viszont óriási partmenti területek elöntésével és a termőföldek elsivatagosodásával járhat. Még a jelenlegi népesedési szinten is csaknem egymilliárd ember minden este éhesen fekszik le. Az élelmezésünket adó termőtalaj kimerülése gyorsabb, mint amit a természet regenerálni tud, és a világ egykor legtermékenyebb halász-területei a túlzott használat következtében tönkremennek. A vízhiány általánossá vált, nem egyszerűen az időnkénti szárazság következtében, hanem a talajvíz kimerítése és a folyók öntisztulási képességén túli terhelése miatt. Tudunk az erdeik s halászterületeik kimerítése miatt már kipusztult közösségekről, és hozzánk hasonló emberekről, akik rá-jöttek arra, hogy őket és gyermekeiket az élelmiszereikben, az ivóvizükben és a földjeikben lévő kémiai és rádióaktív szennyezőkkel mérgezik. Míg arra várunk, hogy a technika csodái megoldják a folyamatos gazdasági növekedés eme nyilvánvaló problémáit, a világ népessége évente 88 millió emberrel nő. Az emberiség családjának minden egyes új tagja igényt tart a bolygónk egyre apadó adományaiból való biztos és gazdag részesedésre. 1950-ben, abban az évben, amikor középiskolába kerültem, a világ népessége 2,5 milliárd ember volt. Azóta több mint kétszerese lett: 5,5 milliárd, és az ENSZ becslése szerint a következő 35 évben ismét megduplázódik. Ne feledkezzünk meg, hogy a demo-gráfusok népesedési előrejelzéseikben olyan matematikai modelleket használnak, melyek a termékenységi arányokra vonatkozó feltevésekre épülnek. Nem veszik figyelembe bolygónk eltartó képességét. A jelenlegi népesedési szint keltette környezeti és társadalmi feszültségekre tekintettel valószínű, hogy ha önként nem korlátozzuk létszámunkat, akkor az éhínség, a betegségek és a társadalmi zavarok teszik ezt meg, még a következő megkétszereződés előtt.”
És akkor most következik a „Cowboyok és űrhajósok” hasonlat:
„Mennyire eltérő a cowboy és az űrhajós élete! A korábbi határtérségi társadalmak cowboyai, mint az amerikai vad-nyugaton, ritkán lakott térségek világában éltek, látszólag kimeríthetetlen anyagi erőforrások áldásos körülményei között. Az őslakosok kivételével, akik úgy érezték, hogy joguk van a földhöz, minden elvehető, felhasználható és tetszés szerint eldobható volt, a föld és a szél eróziójára bízva. A dolgozni kívánók lehetőségei látszólag korlátlanok voltak, s aki feltételezte, hogy valakinek a nyeresége valaki másnak vesztesége, azt jogosan bélyegezték rövidlátónak és fantáziátlannak. Mindenki a saját jövőjének keresésében versenyezhetett, azon gondolattal, hogy az egyéni hasznok végül majd a közösség hasznává is válnak. Az űrhajósok az űrben száguldó űrhajókban élnek, élő emberekből álló legénységgel s értékes, korlátozott erőforrás-ellátmánnyal. Mindent egyensúlyban kell tartani és visszaforgatni, semmi sem pazarolható el. A jólétük mértéke legkevésbé sem az, hogy a legénység milyen gyorsan képes elfogyasztani a korlátozott készleteket, hanem az, hogy a legénység tagjai mennyire eredményesek a fizikai és a szellemi egészségük, korlátozott erőforrás-készleteik és az életben tartó rendszer fenntartásában, mivel mindannyiuk élete ezektől függ. Amit egyszer eldobnak, az örökre hozzáférhetetlen. Amit vissza-forgatás vagy újrafeldolgozás nélkül gyűjtenek össze, az szennyezi az életteret. A legénység teamként dolgozik az egész érdekében. Senki közülük nem gondol nem feltétlen szükséges fogyasztásra, ameddig valamennyiük alapvető szükségletei nincsenek kielégítve, és a jövőre nézve nem rendelkeznek bőséges ellátmánnyal. Boulding hasonlata alapvető igazságot világít meg. A modern társadalmakban cowboy módon gazdálkodnak egy űrhajóvá lett világban. A természet bőségét és hulladék-eltakarító kapacitását még mindig korlátlannak tekintjük; az erőseket tiszteljük és a haladást a fogyasztás soha véget nem érő növekedésével azonosítjuk. Ahogy feltételezzük az egyiptomiakról, hogy magukat a piramisok nagyságával mérték, hasonlóképpen a jövő civilizációi reánk visszatekintve oly’ következtetésre juthatnak, hogy haladásunkat mi viszont a szemétdombok nagyságával mértük. Cowboyokként élni egy űrhajóban tragikus következményekkel jár:
-
Túlterheli az életben tartó rendszereket, s az eredmény ezek működésképtelensége és az emberi tevékenység szintjének csökkenése, melyet végső soron ezeknek a rendszereknek kellene fenntartaniuk.
-
Élesedő versenyt kelt a legénység erősebb és gyengébb tagjai között a közös, de egyre zsugorodó életben tartó szolgáltatásokért. A legénység egyes tagjai az alapvető létfenntartási eszközöktől is meg vannak fosztva, így a szociális feszültség nő, s emiatt a kormányzati rendszer legitimációja széthullik.
A válságkezeléshez el kell fogadnunk a realitást: átléptük már a nyitott térségek és az űrhajó-világ közötti küszöböt. Az életünk a természeti világ életben tartó rendszereitől függ, és ez a világ most betelt. Alkalmazkodnunk kell az életközpontú űrhajó-gazdálkodás alapelveihez. A jelenlegi úton haladva egyszerre raboljuk ki bolygónkat és tépjük szét a nem piaci társas kapcsolatok szövetét, amik pedig az emberi civilizáció alapjai. A természeti rendszerekhez való emberi viszonyulásunk hibás felfogásának ez lesz a közvetlen következménye.”
Sandra Postel ezt írja 1994-ben „Fenntartó-képesség: a Föld alaptőkéje” című tanulmányában, „A teher csökkentése” alcím alatt: „A hajóskapitányok gondosan kijelölik hajóikon az ún. Plimsoll vonalat. Ha a víz szintje efölé emelkedik, úgy a hajó túl nehéz, és a süllyedés veszélyével kell számolni. Ha bekövetkezik, nem sokra mennek vele, hogy áthelyezik a rakományt a hajón. A gondot az összsúly jelenti, amely így meghaladja a hajó teherbíró képességét. Herman Daly közgazdász olykor ezzel a hasonlattal emeli ki, hogy az emberi tevékenység mértéke elérheti azt a szintet, melyet a Föld természeti rendszerei már nem tudnak elviselni. A Plimsoll vonal ökológiai megfelelője talán a Föld biológiai alaptőkéjének az a maximális része, amelyet az emberek még kisajátíthatnak anélkül, hogy a bolygó létfenntartó rendszereinek feldőlő dominósorként tovafutó, gyors romlása beindulna. A már eddig is nyilvánvaló pusztulást figyelembevéve, közel járhatunk ehhez a kritikus szinthez. Csökkentenünk kell tehát a bolygóra nehezedő terhelést, mielőtt „a hajó” elsüllyedne. 1600-nál több tudós, köztük 102 Nobel-díjas hangsúlyozta ezt azzal, hogy 1992. végén aláírta az „Üzenet az emberiségnek” kiáltványt. Eszerint: ‘Csak egy-két évtizedünk van a ránk leselkedő veszélyek elhárítására, azután pedig már elvész ennek az esélye, és mérhetetlenül romlanak az emberiség kilátásai... Új etika kell, mert változtatnunk kell felelőtlen viselkedésünkön a Földdel s önmagunkkal szemben... Az új erkölcs minden-képpen egy nagy mozgalmat indít majd el, meggyőzve a vonakodó vezetőket, kormányokat, magukat a vonakodó embereket, hogy hajtsák végre a változtatásokat.’ Hogy könnyíthessen az emberiség Földre nehezedő nyomásán, egy sikeres és világméretű összefogásnak közvetlenül a környezetromlás három főbb okát - a jövedelem nagyobb részt méltánytalan elosztását, a forrásokat felélő túlzott gazdasági növekedést és a gyors népességnövekedést - kellene célba vennie, és változtatni kellene a technológián és a kereskedelmen, hogy időt nyerhessünk ehhez a nagy megmozduláshoz. Bár sokat lehetne beszélni mindegyik kihívásról, hogy jól megvilágítsuk a kérdést, egyes kulcs-fontosságú pontokat ki kell emelni. A jövedelmi egyen-lőtlenség talán a legmegoldhatatlanabb probléma, mivel évezredek óta létezik. Ma azonban már a gazdagok és a szegények jövője egyaránt a szegénység enyhítésétől függ, mert így meg lehetne szüntetni a globális környezeti romlás egyik hajtóerejét. Az erkölcsön kívül tehát az önös érdek is a vagyon újrafelosztása mellett szól, ami növeli az esélyt, hogy ezt meg is lehessen tenni. A gazdagabb országokban élők tehát azzal könnyíthetik az emberiség jelentette terhet, ha önként csökkentik saját fogyasztási szintjüket. A jövedelmi különbségek csökkentését célzó intézkedések közé tartozik a harmadik világ tartozásának tetemes csökkentése, melyről sok szó esett a nyolcvanas években, de még mindig nem következett be. Továbbá az, hogy a külföldi segélyek, a kereskedelem és a nemzetközi kölcsönpolitika közvetlenül szolgálja a szegények élet-színvonalának emelését. Ha a döntéshozók figyelnének arra, hogy döntésük segít-e majd a legszegényebbeknek - a világnépesség ama 20 %-ának, amely a világjövedelem mindössze 1,4 %-án osztozik -, és csak ‘igen’ esetében cselekednének, úgy többen törhetnének ki a szegénység csapdájából, többeknek lehetne lehetőségük fenntartható módon élni... A környezet-károsító gazdasági növekedés különböző fajtái ellen a legfőbb gyógyszer ugyanaz, mint amelyikkel fenntarthatóbbá lehetne tenni a technikát és a kereskedelmet: a környezeti költségek beépítése az árba, az adókba - a gazdasági életbe... A bruttó nemzeti termék kiszámításának a képlete, módja nem veszi figyelembe a természeti erőforrások pusztítását vagy kimerítését, ezért a népszerű gazdasági mutatószám igen félrevezető. Azt sugallja, fejlődünk, - miközben málladoznak az ökológiai alapok... Mindazonáltal sohasem érjük el a fenntartható életet a Földön, ha a népesedési, környezeti konferenciák jelentik az egyetlen fórumot, ahol ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak... Egy csónakban evezünk mindnyájan. A Plimsoll vonal mindenki számára ugyanazt jelenti. És az idő rövidnek látszik ahhoz, hogy könnyítsünk az emberek jelentette terhen.”
Az idézett szövegrészekből maradéktalanul kiderül, hogy mi is az emberiség jövőjének, túlélésének a problematikája. Jelen könyvemben komplex cél megvalósítását tűztem magam elé:
-
Részletesen bemutatom a kendőzetlen valóságot.
-
Könyörtelenül feltárom a helyzetünk valós okait, trendjeit.
-
Megpróbálom feloldani az alapvető ellentmondásokat.
-
Igyekszem megtalálni a válságból kivezető járható utat.
Innen letölthető a teljes anyag...