Czike László A hamis rendszerváltás

Czike László

A hamis rendszerváltás

(tények és nyugtalanító kérdések)

Magyarország mai ‘demokrácia-állapotának’, politikai és gazdasági helyzetének alapvető meghatározója, hogy az emberek, a nép döntő többségének teljességgel képtelen elképzelései, hamis ismeretei vannak az őt környező világról, legfőképp arról, hogy mi is történt az elmúlt 15 év alatt az országgal, a gazdasággal és vele. Okkal és joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben ez a ‘jellemzés’ lényegében helytálló, úgy mindez nem lehet véletlen, - valamilyen társadalmi-politikai ‘erők’ mintegy legfontosabb ‘projektjüknek’ tekintik a magyarok és a magyarság teljes, céltudatos félrevezetését; mint amikor valakinek ‘bekötik a szemét’, mielőtt meg-erőszakolják, vagy kirabolják. Bekötött szemmel még háromszor meg is pörgetik a tengelye körül, hogy elszédüljön és azt is elfelejtse: eredetileg merre volt észak.

A kísértő múlt

A speciális magyar lélek talán legspecifikusabb jellemvonása a kudarcélmény, a frusztráció, a pesszimizmus, az önbizalom hiánya, a bizalmatlanság s az általános bizonytalanságérzet. Ezek ellenére e nép sajátos jellemzője egyfajta megrögzött naivitás is, amely lehetővé teszi, hogy újra meg újra be lehessen csapni. Ez a nép önmaga cinkos ártatlansága, hiszékenysége révén maximálisan kiszolgáltatott, ám mintha csökönyösen ragaszkodna a tragédiához, amit a sors legalsóbb bugyraiból minduntalan magához vonz. Honnan eredhet ez az ‘áldozati bárány’ szerepkör?

A történelmi múlt legmélyéről...

A török megszállástól számítva (1526 után) a - korábban is törékeny - független Magyarország lényegében megszűnt létezni. A három részre szakadt ország soha többé nem forrott össze egységes egésszé; legalábbis önálló, önszervező, minden más hatalomtól független egységként nem. A török kiűzésével párhuzamosan vált fokozatosan osztrák gyarmattá, pontosabban a Nyugat-Római Császárság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia részévé, a Habsburg-dinasztia uralma alatt. 1848 kudarca megerősítette a magyarokban a negatív hitet: az ország többé nem lesz független. 1867., a Kiegyezés elindított ugyan egyfajta polgárosodást, azonban a haynaui akasztófák árnyékában minden maradék önbizalmát elveszített nép nem a maga (fő)nemessége, vagy egyéb ‘kapitalizálódó’ rétegei felemelkedése révén polgárosodott; - külhonból ideérkezett bevándorlók valósították meg a magyarok helyett. A XIX. század végének, és a XX. század elejének tipikus magyarországi figurája a gentry, a mindenét elveszített köznemes, - amely réteg a polgárosodás motorja is lehetett volna, de nem lett. A ‘polgárosodásunk’ tehát nem önerőből zajlott le. Ilyen körülmények között lett Magyarország az 1920-as évek végére a hárommillió koldus országa...

A zsidó származású Sándor András református író, publicista, nekem 1997. III. 12-én írt levelébenígy vélekedett a magyar problémáról: „A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét előttről eredt. Kihalt, - aztán már Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba ... Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is meg-bánták, rögtön mentek Lengyelországba királyért, aztán Bécsbe (mert Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengő ritteréről, Otto von Habsburgról mindig a Deák Ferenc be-köpése jut az eszembe: „Akinek a szél lefútta a kalapját, az nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.”) Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros (napjainkban Mádl Ferenc köztársasági elnök éppen kitüntette őt: a magyar rendszerváltásért nyújtott pozitív tevékenységéért) annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl newyorki lakását sem), államfővé választatván magát (egy prezidenciális rendszerben, persze): ide a rozsdás bökőt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózonpajzsra is emelvén. Fő, hogy nem hazulról való és nem kell meg-pukkadni az irigységtől: mért ő, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az előszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínű gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, - annál is inkább, mert ott is van kácá-ja."

Magam amúgy magyar hazafi volnék, azonban ezzel a fenti sommás ítélettel nem nagyon tudok ellenkezni; annál is kevésbé, mert egyetértek vele, hiszen átéltem a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized magyar széthúzását, és nemzetáruló elitje egymást is sűrűn eláruló, köpönyegforgató ‘kormányzását’, amellyel nagyjából az egész nemzeti működő tőkét elkótyavetyélte; olyan nevetségesen alacsony árért, amit még közvetítői jutaléknak is túlzás tekinteni... A magyar nép nemzetalkotó és önvédelmi képességével bizony súlyos bajok vannak; nem akarok mindenáron ‘polgárpukkasztó’ lenni, de: vannak nemzetalkotó, történelmi népek, például az angol, a francia, a német, az orosz - a magyar nem ilyen. A nemzetalkotás már a modern korban elsősorban megfelelő, példamutató vezetők kérdése; - a magyar a legújabb korban ilyeneket nem, vagy nem eleget volt képes kinevelni. Idézzük ez ügyben ismét csak a Sándor András levelében foglaltakat: „Megint azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott.” Ez van...

A magyar népnek emellett kvázi ‘veleszületett képessége’, hogy a világháborúk vérzivatarában mindig ‘sikerült’ a később vesztes oldalra állnia. Ez a nemzetünk önbizalmát, valamint további jövőbeli lehetőségeinket folyamatosan, jelentősen lerontotta. A nemzetalkotás: polgárosodás és megfelelő vezetők kérdése. Egyik sem állt a rendelkezésünkre. Az első világháborút vörös terror, fehér terror és a Trianoni Békeszerződés; - Magyarország megcsonkítása követte. Majd jött újra a revánsra készülődés, ismét Németország oldalán - az elvett területeink vissza-szerzése reményében. De reváns helyett újból vesztes világháború következett; - majd Magyarország újabb megbüntetése. Zsidótörvények; - német megszállás, náci terror, és a szégyenteljes magyar zsidó holocaust. Amit persze a szovjet felszabadítók ideiglenesen46 évig tartó megszállása, ávós kommunista terror, diktatúra, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc, aztán annak leverése után újra csak a megtorlás, a vörös terror követett... Majd jött Kádárék gulyás-kommunizmusa, a puha diktatúra, a legvidámabb barakk viszonylagos jóléte a fel-színen - és az ország titkos eladósítása, nyugati kézre játszásának előkészítése: a mélyben. Eladósodás: 1973. és 1989. között. 1982.: beléptetésünk a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. A rendszerváltó kormány 1990-ben abszolút kész helyzetet örökölt: 20,5 Mrd USD államadósságot, üres államkincstárt, válságos állapotban lévő elavult szerkezetű gazdaságot, összeomló hagyományos piacot - és ‘nem létező polgárságot’.Kapitalizmustkezdettépíteni - polgárság nélkül...

Történelmi visszatekintés

A kelet-európai, és benne a magyarországi ‘rendszerváltás’ egyáltalán nem belső társadalmi szükségszerűségként következett be - mint pl. a forradalom -, hanem kizárólag külső hatásra, ti. a ‘80-as évek közepén Reagan és Gorbacsov Máltán megegyeztek a világ újrafelosztásáról. Sándor András így ír erről: „megegyeztek, hogy Magyarország hogyan megy át Gorbacsovéból Bushék tulajdonába”. Az USA ugyanis megnyerte a csillagháborús fegyverkezési versenyt; - a Szovjetunió gazdasága, a KGST, és vele az egész kommunista tömb diktatórikus tákolmánya kártyavárként omlott össze. Jelentős spontán tömegmegmozdulások nem voltak, ugyanakkor a kapitalista világ egyszerűen ‘felmondta’ a kelet-európai rezsimek folyó finanszírozását, ígymagától értetődik: a kommunizmusról a kapitalizmusra való áttérést belülről, még a régi rendszer működése közben kellett megszervezni. Ezt az előszervezést egyrészt a hazai titkosszolgálatok - elsősorban a katonai hír-szerzés -, másrészt a titkosszolgálatok, valamint a régi és a feltörekvő új hatalmi elit tagjaiból már a 80-as évektől verbuválódó szabadkőműves páholyok végezték el, természetesen a megfelelő külföldi háttérhatalmi szervezetek szigorú utasítása, útmutatása alapján. A magyar rendszerváltás tehát alapvetően ‘koprodukcióban’ készült nemzetközi, sőt inkább nemzetek feletti ‘öszvér’ alkotás, - forgatókönyve a híres-nevezetes Rózsadombi Paktum volt, ami a beavatott külföldi és hazai erők politikai megegyezésének titkos jegyzőkönyve. A huszon-egynéhány pont szinte kivétel nélkül tételesen megvalósult... Akik a ‘szerződés’ résztvevői voltak: mind, kivétel nélkül későbbi magas beosztású államférfiak, elnökök, pártelnökök lettek. A rendszerváltás tehát egy ‘kétkulacsos’ megegyezés volt abból a célból, hogy ‘a leköszönő régi’ elit mégis a hatalomban maradhasson; ugyanakkor látszólag újak is feljebb juthassanak, amivel a demokrácia látszatát kelthették. Mivel a titkosság követelményei szigorodtak; - továbbra is érvényben maradt az előző diktatórikus rendszer alapvető szervező, káderkiválasztó elve s gyakorlata: a kontraszelekció. Csakhogy ezek után már nem (csak) egyedül a politbüro titkosrendőrsége végzi a szerencsés kiválasztottak átvilágítását, elő-szelektálását, - hanem a háttérhatalom civil-társadalomba beépült, szellemi céheknek, gondolkodó műhelyeknek álcázott szabadkőműves páholyai. A demokratikus intézményrendszer a nyugati mintákat majmolja, - azok 200 évvel ezelőtt még maradéktalanul ‘megvolt’ tartalma nélkül.

Nyugtalanító kérdés: miért csak és éppen a katonai hírszerzés őrizte meg titkait, nimbuszát, személyi állományát, jogfolytonosságát? Miért vette át az új rend a régi összes államtitkát (újabbakkal kibővítve), - államadósságával együtt? Miért?!

Miért, mitől új a rendszer, mely a réginek épp a lényegét őrzi meg, változatlanul? Ha az előző rendszer vezetői nemzetárulók voltak, politikai tévedéseiket csak az adósság-felhalmozásuk múlta felül, akkor miért nem vontak közülük felelősségre egyetlen-egyet sem? Mert ugye egy rendszert a vezetői fémjeleznek, vagy nem? Egy államot pedig az államtitkai, nem? Melyeket leginkább a hírszerzők őriznek, a katonai hírszerzők, vagy nem? Talán nem azok a legféltettebb államtitkok ma, amelyek épp a rendszer meg nem változására, jogfolytonosságára vonatkoznak? Akik a politikai titkokat (a nemzettel szemben) máig őrzik, sőt generálják - miért lettek mind magas állami tisztségviselők, és a kellő büntetés helyett miért kaptak mind kitüntetéseket, lovagkereszteket, francia, angol és egyéb érdemrendeket is? Miért is nem juthat ma már Magyarországon semmilyen (sem állami, sem társasági) vezető beosztáshoz az, aki nem rendelkezik hivatalos (állami) angol nyelvvizsgával? Vajon ez itt még Magyarország?!

A külpolitikai háttér

A rendszerváltás ‘pillanatában’ Magyarország nem volt független állam, s mivel a politikai választások időpontjában még teljes létszámmal hazánkban állomásozott a Vörös Hadsereg; a rendszerváltás politikai legitimációja külpolitikailag is meg-kérdőjelezhető. Nem véletlen, hogy a Rózsadombi Paktum résztvevője (aláírója) volt - Palmer, USA-nagykövet mellett - a világ talán két leghatékonyabb titkos-szolgálatának (KGB, Moszad) képviselője is. (Ami jól mutatja: nem ‘babra’ ment a játék.) A titkos nagyhatalmi asszisztencia nyilvánvalóvá teszi: a magyar rezsim-váltás egyfelől szupranacionális projekt volt - a jelentősége messze meghaladta a magyar nemzeti kereteket, érdekeket -, másfelől a végrehajtás szigorú ellenőrzése minden pillanatban minden momentumra, a legkisebb részletekre is kiterjedt. Mi, magyarok azt hittük, hogy politikai és gazdasági börtönünkből most ‘végre igazi felszabadulás’, a polgári jólét s az egyéni vállalkozás szabadsága következik, ám igazából csöbörből vödörbe pottyantunk, - de erről majd később... Sándor András így írt levelében a várakozásról: „A két szélsőség a közgazdasági szférában egy gúzsba-kötött, börtönbe zárt nép belső impulzusait fejezi ki. Amikor a mária-nosztrai meg váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk s ezzel fellármáznunk a világot, a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom is: jönnek a jenkik a csokoládéval."

Mi, magyarok egyszerre éltük meg ‘a rendszerváltást’, meg a szép új világrend, a globalizáció ‘átterjedését’, melynek valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól kb. 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy arendszerváltás és a globalizáció egy és ugyanaz a hatás, s az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert ‘megdöntötték’. Vagyis: a kapitalizmust, a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, s a magyar pénzügyi és politikai elitet. Emiatt a magyar néplegalább felevisszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát, - mert azt hiszik, hogy az egykori ‘jólét’ ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható, kevés jóakarattal... Pedig az idő kerekét már nem lehet visszaforgatni! Akárha létezett a Rózsadombi Paktum - a rendszerváltás magyar bölcseinek jegyzőkönyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történtek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már 22 év óta (vö.: 1982-ben léptettek be minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi konspiráció és kollaboráció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (és vele a multiknak Magyarországot!); ám a csomagba a tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra-burzsoáziával való teljes kiegyezést (vele implicite a ‘Bokros-csomagot’ is) kalkulálták bele, de az egész globalizációt is, - beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy amíg ‘a spontán fejlődés’ látszatát keltia verbális és tényleges mágiával, a médiával, a mammon pénzével is ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy átgondolt koncepció, valóságos komplex terv végrehajtása folyik...

Hogy 1990-ben ‘felszabadultunk’ a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog, - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista (a szovjet) megszállás’ igája alól. Így a globalizáció tette lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszer-váltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között; valójában a mélyben hosszú évtizedek óta a gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása (John Lennon: „and the world will be as one”) az uralkodó irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”; odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak ‘utazó nagyköveteink’: a katonai hírszerzők, Aczél György és Soros György kineveltjei tudtak, kiket a 80-as években (direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé, a szép új világrendre felkészülő reform-kommunistáink. Az észrevétlen egységesülés és egyesülés Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek és ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, - Keleten pedig a magán-tulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fű alatt (titkos-szolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - meg-kezdődhetett a reálfolyamatok összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke mozgásának korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután együtt hozzáláttak, hogy fel-számolják a véletlent az egész világon. A koncentrált világhatalom legfőképpen a spontán meglepetéstől, a véletlentől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsivel’ lett rosszabb - ám nálunk: nagyon. A ‘rendszerváltás’ Magyarországon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi atlanti globalizáció és az úniós integráció céljával...

A koncentrált világhatalom 6 alappillére: (1) A multinacionális világtársaságok szupranacionális kereskedelmi világuralma, lásd: D. C. Korten idevágó művét. (2) Az amerikai (FED), illetve az európai (Frankfurt) jegykibocsátó bank papírpénz-kibocsátó és hitel-, illetve kamatszedő ‘világ’-monopóliuma. (3) A politikai titkos társaságok (pl. ‘a fekete nemesség’, az Atlanti Tanács, a Római Klub, a Három-százak Tanácsa, a Bilderbergi Csoport, a Royal Society, stb.), - amelyek a világ nemzetállamainak közösen kinevelt uralkodó (állami) elitjét adják. (4) A ‘világi’ szabadkőművesség (az Illuminátusok Rendje, a Rózsakeresztesek, a templomos lovagrendek, a Grand Orient, az Angol Nagypáholy, a Halálfejesek Rendje, stb.), amelyek a teljes civiltársadalmat lefedik, ellenőrzik; főként a karitatív szervezetek (Vöröskereszt, Greenpeace, Rotary Club, Lions Club, stb.) információs és egyéb együttműködése révén. (5) Egyházi (vatikáni és katolikus nemzetállami) szabad-kőművesség, amely a hívők félrevezetését szervezi (a világi szabadkőművesség utasításai és útmutatásai alapján), továbbá egy olyan ál-ökumenikus egyen-vallás létrehozását és kötelező bevezetését, amely az ortodox zsidó vallást egyesítené a római katolikus vallással (zsidó-keresztény kultúrkör = neokonzervativizmus). (6) Nemzeti és nemzetközi (szupranacionális) titkosszolgálatok, amelyek egymást is ellenőrzik a világállam megbízásából. A titkosszolgálatok (főleg a hírszerzés) és a szabadkőműves páholyok között a legszorosabb az együttműködés, szabad az ‘átjárás’. Az integrált együttműködés a teljes kulturális és szellemi, tudományos és művészeti életet lefedi s ellenőrzi, az egész világra kiterjedően, mindenekelőtt az internet, az elektronikus kommunikációs világháló bevezetése, figyelése révén.

A Nagy Testvér szeme tehát mindent lát, a füle pedig mindent hall. Titkok immár nem léteznek, csak a széles nemzeti néptömegek előtt és számára...

A belpolitikai helyzet

Tekintve, hogy a rendszerváltást viszonylag rövid idő alatt kellett tető alá hozni; - sem arra nem volt lehetőség, hogy a korábbi politikai elit ‘egy az egyben’ átvigye magát és hatalmát az ‘új’ rendszerbe, sem arra, hogy egy egészében ‘vadonatúj’, de kézben tartható elitet neveljenek ki. Egyébként is abszolút groteszk, s végül is ‘kezelhetetlen társadalmi szituációt’ eredményezett volna, amennyiben ‘a guruló dollárok’ pártállami vörös bárói, akik a minap még ékesszólóan buzdítottak a monopolkapitalista imperializmus elleni globális és végső harcra, egy hirtelen 180 fokos fordulattal, gombnyomásra Moszkva helyett mind New York felé kezdenek el gurítani. Eme általános (reform)kommunista megtérést csak egy-két választási ciklus elmúltával lehetett ‘a társadalmi siker reményével’ abszolválni, - amint ez később éppen így is történt. Ezért aztán egy ‘öszvér’ megoldást kellett felvállalni, vagyis a hatalom korábbi gazdáinak ideiglenesen, színleg le kellett mondaniuk a hatalomgyakorlás kizárólagosságáról. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy úgy kellett tenni (‘jó pofát’ vágva az egyébként igencsak langyos ellenzéki akciókhoz, kezdeményezésekhez), mintha a változások derékhada éppen a megújuló reform-kommunista párt-elit lenne, ezért hát a kommunista pártot (MSZMP) legalábbis formális elemeiben gyorsan át kellett mázolni modern, perspektívájában euro-kompatibilis, ‘szociáldemokrata’ párttá (MSZP), mely ‘zseniális’ húzással egy-szerre két legyet is üthettek, egy csapásra. (1) Szakítottak a múltjukkal; - a többit majd megoldja a gyorsan múló idő. (2) Kihúzták a talajt a feléledő valódi szociál-demokrácia alól, ami ‘a neofita szocialisták’ legveszélyesebb konkurense lehetett volna. Létrehozták tehát azt a régi-új politikai erőt, amely majd visszaveszi az át- menetileg elveszített hatalmat, ha eljön ennek az ideje, a kínálkozó alkalom...

Nyilvánvaló volt, hogy ‘a többit’ sem célszerű a véletlenre bízni. Noha ‘a modern szocialista párt’ mögött ott állt a közel félévszázados történelmi múlt, a már több generációs párttagság, az országos infrastruktúra, a rutinszerű működés, a vagyon és a technika minden (potenciális és valós) lehetősége - ám ez mind nem volt elég garancia a feltételezett jövőbeli sikerhez, mármint a hatalom visszaszerzéséhez... Ahhoz ennél több kellett. Mégpedig az évszázadok során kifinomult, és persze az illegális kommunista sejtek működése révén a tökélyig fejlesztett szabadkőműves ‘technológia’, amelynek a lényege az ellenfél arcvonalai mögé kerülés: vagyis a szisztematikus beépülés az ellenség legintimebb soraiba. A szabadkőműves fel-építmény lényege, hogy az ellentét mindkét oldalán ugyanazok az erők, a vakolók álljanak. A mai politikában már azért nem érdemes olyan kifejezésekkel operálni, hogy „az ellenség beszivárgott, leplezzük le, űzzük ki!”, vagy „árulók férkőztek a szervezetünkbe, közösítsük őket ki!”, mert ez a tényhelyzet már régen túlhaladott. Ugyanis nem az történt - nemcsak 15 év óta, hanem már sokkal régebb óta; 100 év óta, 130 év óta sem az történik -, hogy kvázi létrejönnek ‘a jó’, s vele szemben ‘a rossz’: az így vagy úgy, de egymással épp ellentétes identitású szerveződések. Tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtt valóban alakultak ‘új’, kvázi ellenzéki politikai szervezetek, ám ezeket egytől-egyig a reform-kommunista pártállam-hatalom alapította, látszólag önmaga ellen, hogy kifogja a szelet a valódi, spontán nép-akaratból eredő kezdeményezések vitorlájából(akár még úgy is, hogy látszólag történelmi pártokat ‘elevenítettek’ fel, amelyek 40 éven át nem is léteztek). Tehát még az is enyhe, sőt, alapvetően téves, félrevezető megfogalmazás, hogy MSZP-s ügynökök épültek be ‘a történelmi pártokba’. A szomorú valóság, hogy ezeket az ellenzékinek álcázott, valójában reform-kommunista utódpártokat mind eleve ‘nép-és hazaárulónak’ hozták létre, többségében a történelmi jogfolytonosság látszatát keltve. Mert a kommunizmusnak (mely a szabadkőművesség gyermeke), nem az a legfőbb jellemzője, hogy szovjet irányultságú, hanem az, hogy idegen, a néptől elidegenedett, kollaboráns, nemzetközi, nemzetek feletti gazdája van. Ez a multinacionális gazda volt az, aki Magyarországot tervszerűen eladósította, és a ‘80-as években - amikor már a bennfentesek számára látszott az alagút vége - jó előre még a ‘janicsárok’ kiképzéséről is gondoskodott, a legbefolyásosabb külföldi páholyokkal ápolt bizalmi kapcsolatai kihasználásával. Az eladósított és multinacionális kézre játszani szándékozott Magyarország jövendő vezetőit, legfőképpen azokat, akiknek ‘az ellenzéki ellensúly’ álságos szerepét szánták - azokban az elit high-schoolokban (angolszász egyetemi városokban) képezték ki, amelyek az egész világállami management vagy establishment kiképzésére hivatottak, - szerte a világon, minden, a szép új világrendbe már betagolt állam örök hűségének biztosítása céljából.

A mai magyar belpolitikai paletta tehát cseppet sem annyira színes, még kevésbé plurális, széttagolt vagy pláne ellentmondásos, ellentétes gyökerű, önazonosságú, mint gondolhatnánk. Egyszerre vannak jelen a volt moszkoviták, kommunisták és reform-kommunisták, kripto-kommunisták; - világpolgárnak kitanult balliberális vagy neokonzervatív aranyifjakkal,magukat hol kereszténydemokratának, hol kisgazdának, hol középutas konzervatívnak aposztrofáló, ide-oda szövetkező, s valós meggyőződés nélkül tévelygőkkel. Egy dologban egyformák, egyetértenek: Magyarország kizárólag attól magyar, mert a hivatalos nyelve (ma még) magyar...

A makrogazdaság állapota

Minden gazdálkodó tevékenységet - magánháztartást és államháztartást egyaránt - alapvetően két mutató jellemez: a gazdálkodás tárgyévi eredménye és a vagyoni helyzet alakulása. A rendszerváltó állam a pártállamtól 20,5 Mrd USD adósságot, üres államkincstárt (zéró összegű valuta-tartalékot), deficites külkereskedelmi és fizetési mérleget, meredeken zuhanó GDP-t és életszínvonalat; - de mindemellett, a világbanki szakértők becslése alapján, mintegy 100 Mrd USD piaci értékű port-foliót ‘örökölt’. Antall József kormányának az volt a nagyvonalú terve, hogy az állami vagyon részleges privatizációjával, annak bevételébőlmaradéktalanul kifizeti a külföldi hitelezőket, és fellendíti a mélyrepülésben lévő gazdaságot; olyannyira, hogy a hatékonyság növekedésével felszámolja az éves deficitet... Mindebből nem lett semmi! Nézzük meg, hogy ma, 15 évvel a rendszerváltás után

rendre hogyan alakulnak, ugyanezek a nemzetgazdasági mutatók!?

A forint kb. 2000. körüli konvertibilissé válásától már a nemzetgazdaság minden résztvevője vehet fel külföldi hiteleket, mert megszűnt a devizagazdálkodás s vele a hitelfelvétel nemzeti-banki monopóliuma. Ettől kezdve célszerűen már nem a magyar állam, hanem a nemzetgazdaság külső adósságáról beszélünk. A külső nemzetgazdasági adósság ma (2004-ben) mintegy 50-52 Mrd USD-re rúg, vagyis a két-és félszeresére nőtt. Igen ám, de 1990 óta megjelent az ún. belső adósság is, aminek az a lényege, hogy az állam fix-kamatozású kötvényeket bocsát ki, ezek ‘értékesítése’ állandóan növeli a belső hitelállományt, melynek összege ma 12-13 ezer milliárd forint, ami átszámítva 60-65 Mrd USD-nek felel meg. ‘Ezek mellett’ rendelkezünk 15-20 Mrd USD valutatartalékkal is, ami döntő hányadában ‘hitel-jellegű’ garanciális elemekből, ‘adósságszerű tételekből’ áll, vagyis szintén nem pozitív vagyoni elem. A külkereskedelmi mérlegünk ma is súlyosan deficites, ami önmagában átlagosan évi 4-6 Mrd USD-vel automatikusan növeli a külső nemzet-gazdasági adósság összegét. A legdöbbenetesebb adat azonban a vagyoni helyzet:

az elmúlt időszakban (elsősorban 1990 és 1998 között) lezajlott az állami vagyon kampányszerű privatizációja, minek következtében eltűnt a fentiek szerint is 100 Mrd USD értékűre becsült portfolió mintegy 90 %-a, melynek ellenértékeként kb. 8-10 Mrd USD árbevétel folyt be, mindösszesen. A privatizáció során megszűnt létezni a teljes magyar nemzeti ipar és kereskedelem, a kétszintű nemzeti bank-rendszer, - de multinacionális tulajdon ma már a közüzemi szolgáltató (stratégiai fontosságú), volt állami nagyvállalatok (pl. ELMÜ) nagyobbik hányada is. ((Most folyik a politikai ‘huzavona’ a maradék, mintegy 10 %-ot kitevő, nagyjából csőd-portfolió, benne az egészségügy és az oktatásügy magánosításáról, - és ha ezt is eladják, már tényleg nem marad más tulajdonunk, mint a termőföld, az anyaföld: a haza, amely belépésünk, 2004. májusa óta az egy és oszthatatlan Európai Únió ‘szabad mozgású’ működő-tőkéjének szerves alkotóeleme, amit 5 év múlva ki is vásárolhatnak azok, akik a legmagasabb árajánlatot (vö.: licit) teszik.)) Sajátos, új problémaként jelent meg az utóbbi években az ún. „iker-deficit”, ami azt jelenti, hogy mind az éves fizetési mérleg, mind az állami költségvetés éveken át, kvázi rendszeresen hiánnyal zár. Ez azért a legsúlyosabb probléma a külföldi hitelezők nézőpontjából, mert az adós csődszerű (már visszafizethetetlen) eladósodásának a veszélyével fenyeget, hisz a fizetési mérleg állandósult deficitje miatt növekvő államadósság éves kamatainak fizetését, és a tőketartozás törlesztését is együtt, az állami költségvetés terhére kellene teljesíteni, ám ha az állami költségvetés szintén tartósan hiánnyal küszködik (márpedig épp ez a helyzet), akkor egyre nagyobb hányadát köti le a adósságszolgálat (a magyar büdzsé esetében már 40 % feletti ez az arány!), ami öngerjesztő mechanizmust indít be, ami vagy az állami működést, vagy az adósságszolgálat teljesítését lehetetleníti el. Meg kell említenünk az úniós előírásokat, amelyek minden tagállam eladósodását korlátok közé szorítják. Az ún. ‘maastricht-i’ követelmények (éppen az iker-deficit meg-akadályozása érdekében is!) egyrészt 60 %-ban írják elő a külső eladósodás felső határát, az éves GDP %-ában kifejezve. Magyarország ezt a mértéket már éppen túllépte. Másrészt 3,5 % az állami költségvetés hiányának előírt felső szintje, ami nálunk 2004-ben cca. 5,5-6,0 % körül várható, szintén a GDP %-ában. Előírás az éves infláció mértéke is, hisz’ ameddig egy tagállamban az infláció többszörösen meghaladja a tagállamok inflációjának az átlagát (ma ez a helyzet), addig a közös pénznemet, az eurót nem vezetheti be. Visszatérve a főbb mutatóink 15 év alatti változására; - látni kell, hogy a legnagyobb probléma talán a felzárkózásunk az Európai Únióhoz, mert olyan jelentős anomáliák (szakadékok) mutatkoznak, ami nehezen hidalható át, még hosszabb időtávlatban is. A magyar GDP egy lakosra jutó szintje 50-55 %-a az úniós átlagnak, míg a reálbér csak kb. 20 %-a. Ez tartós különbségnek tűnik, ami perspektivikusan is konzerválni látszik a jelenlegi csere-arányokat, illetve a megalázó ‘bérmunkás bedolgozó-beszállító’ státuszt. (A GDP és az életszínvonal egyébként 1990 és 1993 között Magyarországon drasztikusan visszaesett - elsősorban a keleti-, KGST-piacok hirtelen összeomlása miatti sokk következtében -, az 1989-es szint cca. 60 %-ára, ami nagyságrendileg az 1969-es mértéknek, az akkori teljesítménynek és reálbérnek felel meg. Az 1989-es értéket újra, csak 2001-ben értük el...) A GDP növekedése hazánkban évi 3-4 %, eléggé hektikus (ciklikus?) változásokkal, ami azt jelenti, hogy ha a trendek változatlanul alakulnak, úgy kb. 25-30 év leforgása alatt tudunk felzárkózni az úniós átlaghoz...

A vállalkozások állapota

A nemzetgazdaság tulajdonosi szerkezete az eltúlzott/elhamarkodott magánosítás, az ‘elprivatizált’ nemzeti vagyon elvesztése, hiánya miatt rendkívül előnytelen. A nemzeti működő tőke mintegy 70 %-a multinacionális tulajdonba került, ami azt is jelenti, hogy a GDP növekedése túlnyomó részben a multik teljesítménye, ami pedig csak látszólagos ‘fejlődést’ eredményez, hiszen a megtermelt profit döntő hányadát a tulajdonosok repatriálják (ráadásul alig adóznak). Ezek a torz arányok jelentős mértékben hátráltatják a bármiféle kibontakozást, mert tovább növelik a nemzetgazdaságnak a külföldi tőketulajdonosoktól, hitelezőktől való függését. A kampányszerű privatizáció első éveiben Magyarországon nagyjából 1,2-1,5 millió munkahely szűnt meg, amelyek lényegében azóta sem pótlódtak, mert amennyi új létesül, ugyanannyi meg is szűnik, minden évben. Ez a tartós munkanélküli sereg jelentős hányadában ‘rejtett’, nem jelenik meg semmilyen statisztikában, mert az ún. ‘kényszervállalkozók’ táborába tartozik, azok közé, akik a tönk szélén élnek: a multiknál nem találnak munkahelyet, állami munkahely nem létesül - vállalkozni sem éri meg, mert az adózási rendszer vegetálásra, önfelszámolásra kényszeríti a kisvállalkozókat... És csak most következik majd a mezőgazdasági őstermelő kis-gazdák ‘elűzése’ a földjeikről; amikor szándékos tönkretételük után az állam még a puszta termőföldet is eladja a lábaik alól. A gazdaságnak újabb 1-1,5 millió főt kellene felszívnia, pedig még az előző munkanélküliekkel sem birkózott meg...

**************

Okulásul idézet az USA kisvállalkozásokról szóló törvényének preambulumából: "Kizárólag a teljes és szabad verseny képes felszabadítani a piacokat, az üzleti életbe való belépést, - és biztosítani a véleményadás, a személyi kezdeményezés növekedését, javítani az egyéni megítélés lehetőségeit. Egy ilyenfajta versenyt megőrizni, szélesíteni nemcsak a gazdasági jólét, hanem e nemzet biztonsága szempontjából is alapvetően fontos. Csak akkor érhetjük el ezt a biztonságot és jólétet, ha bátorítjuk és felfejlesztjük a kisvállalkozások meglévő és potenciális kapacitását. A Kongresszus deklarált politikája hát, hogy a Kormány lehetőség szerint támogassa, a tanácsadó testület pedig segítse és védelmezze meg a kis-vállalkozások érdekeit."

Magyarország sajnos nem a korai Egyesült Államok...

**************

A ‘Péntek 8’ (Hírtévé) november 12-i adásában Bayer Zsolt felvetette: ha a neo-liberális gazdaságpolitikát megvalósító állam sorban bejelenti (bejelentette), hogy sem az állami egészségügy (a társadalombiztosítás, a kórházak) fenntartását, sem az önkormányzatok finanszírozását, sem az autópályák építését, sem az ingyenes közoktatást, sem a kistelepülési postahivatalokat, sem a tömegközlekedés (MÁV, BKV, VOLÁN, MALÉV, stb.) támogatását - tehát semmilyen eredeti közhasznú funkcióját, amire valamikor létrejött (honvédségi laktanyákat például lehetséges, hogy katonák helyett, kiírt pályázat nyerteseként az őrző-védő Inkal-Security fog őrizni, s a költségvetés súlyos százmilliókat fizet majd ezért) - nem vállalja, akkor mi, állampolgárok mi végre fizetünk még adót? Mert - ha jól emlékszünk -, még a felvilágosodás korszakában (az egyház és az állam szétválasztásakor!) létrejött az ún. „társadalmi szerződés” az állam és polgárai között, aminek a lényege, hogy az állampolgárok adóbefizetéseket teljesítenek közszolgálati célokra, vagyis hogy a csak központilag ellátható közfeladatokat, mert magánerőből megoldhatatlanok, az állam átvállalja a polgáraitól, adóbefizetés fejében. Most akkor: él még ez a szerződés, vagy már az állampolgár is szabadon felrúghatja? Tőkéczky László a költőinek látszó kérdésre a következő, rendkívül frappáns választ adta: „Adót azért fizetünk, hogy elősegítsük az állami és a magántőke (konspiratív) össze-fonódását, fúzióját.” Aztán Bayer Zsolt hozzátette még, hogy a neoliberalizmus célja az „államtalanítás”: az állam s az állampolgárok társadalmi szerződésének, szövetségének végleges szétroncsolása, - hogy az egyes embert megfossza utolsó mentsvárától, az állam gondoskodásától is (vagyis végképp kiszolgáltatottá tegye ‘a piac’ vak és embertelen erőinek).

Ezt már én teszem hozzá: vagy esetleg valamilyen más, ismeretlen, rejtőzködő erőknek. A legnagyobb baj ugyanis az, hogy a neokonzervativizmus ‘ugyanezt’ csinálja, csak legfeljebb nemzeti-keresztény álruhában... Mi a különbség? 1990 óta mindkét ‘szociál-liberális’, és mindkét ‘nemzeti-konzervatív’ kormány első-rendű feladatának tekintette a külföldi (nagyhatalmi, hitelezői, befektetői, - multi-nacionális) érdekek maradéktalan kiszolgálását; minden és bármilyen tekintetben, akár a magyar polgárok nyilvánvaló érdekeivel szemben is, a következők szerint:

(1) Magyarország számára minden jel szerint előnyösebb státusz lenne a politikai semlegesség: mégis, kb. minden negyedik szavazóképes magyar állampolgár igen szavazatával, 49,12 %-os részvétellel (pedig a hatályos törvény 50 % + 1 fő rész-vételét írta elő!) beléptünk a NATO-ba. Az Európai Únióba való belépésünket is csak a szavazóképes lakosság egyharmada szavazta meg a szavazók többségével. Mint tudjuk, a dolgok azóta ‘felfejlődtek’: a NATO-csatlakozásból USA-támasz-pont lett Taszáron, meg passzív részvétel Szerbia lebombázásában, azután meg ‘aktív részvétel’ az Irak elleni, téves előfeltételezéseken ‘alapuló’ huntingtoni (értsd: ‘civilizációk háborúja’) angolszász hódító megszállásban, aminek pedig a rövid és hosszú távú (negatív) következményei ma még beláthatatlanok. Azt viszont már tudjuk, hogy az Irak újjáépítésében beígért vállalkozói szerepünk és a velejáró profit köddé vált, nem lesz belőle semmi. Egyéni munkavállalók mentek ugyan Irakba - egyet azok közül is koporsóban hoztak haza -, vállalatok azonban nem. Az újjáépítés minden joga - hasonlóan a szerbiai romboláséhoz - angolszász privilégium lett. De az EU-csatlakozással sem jártunk eddig jobban, sőt! Kiderült, hogy mezőgazdasági támogatáshoz alig jutunk, az is késik; ámde már 2004-ben, a belépés évében isnettó befizetők leszünk. ((Az elérhető pályázati pénzeket is a bal-liberális kormányhoz közelálló (pl. vö.: a Medgyessy és Baráth fiúk) brüsszeli lobby-cégeinek közvetítésével lehet majd megszerezni.)) (2) 1990-ben a magyar rendszerváltó kormány bármi húzódozás, tárgyalás és feltétel nélkül átvállalta a kommunista diktatúra által összehozott (és eltüntetett) 20,5 Mrd USD állam-adósságot, annak folytatólagos/jogfolytonos kamatszolgálatát, visszafizetését. Ráadásul ahhoz, hogy ezt megtehesse, kvázi-önkényesen, minden legitim nép-felhatalmazás nélkül ‘államosította’, majd - előbb még jóváhagyva az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia spontán privatizációját - bármiféle vagyonleltár, fel-értékelés és stratégiai koncepció nélkül, kampányszerűen ‘végkiárusította’ a nép társadalmi tulajdonát, a valós érték mintegy 10 %-át érve el árbevételként. Ezekkel a - kényszerűnek álcázott - lépéseivel az állam érthetetlenül, de kizárólag a külföldi hitelezők érdekeit képviselte és valósította meg, szemben a magyar nép nyilvánvaló tulajdonosi érdekeivel. (3) A magyar működő tőke túlnyomó részben multinacionális kézbe került, ami több szempontból nemzeti tragédia. Megszűnt a magyar ipar és kereskedelem, miáltal a mezőgazdaság is kiszolgáltatott helyzetbe került. A tulajdonos külföldi tőke a magyar munka minden hasznát kiviszi az országból. (Évente maximum 2-3 Mrd USD külföldi tőke érkezik az országba, - mindenekelőtt fizetési mérlegünk éves deficitjének finanszírozása céljából, persze az államadósságot folyamatosan halmozva. Ennek mintegy 2-3-szorosa hagyja el az országot minden évben adósságszolgálat és kivitt profit formájában.) Az állam a mezőgazdasági és mindenfajta kisvállalkozásokat támogatás helyett tönkre-teszi, a fizikailag teljesíthetetlenül szemérmetlen adótörvényekkel, miközben a multinacionális tulajdonosokat és befektetőket olymértékben támogatja, ami az úniós jogszabályok szerint is megengedhetetlen. (4) Ami a magyar termőföldet illeti, nagyon is nyilvánvaló, hogy mi s miért történik. Ugyanaz, ami a privatizáció során: először is az állam önkényesen kisajátította a társadalmi tulajdont, - azután ‘nagylelkűen’ körmönfont (ám teljesíthetetlen) banki hitelkonstrukciókat kezdett kidolgoztatni és bevezetni azzal a képmutató álságos céllal, hogy a dolgozók (vö.: most a kisgazdák!) miként vásárolhassák meg ‘kedvezményes hitelfelvétellel’, az addig saját tulajdonukat képező termelőeszközeiket. Ez az álmegoldás akkor sem működött, most sem (fog). A magyar termőföld is multinacionális hitbizománnyá válik, mint minden, ami 1000 évig a magyaroké volt Európának ezen a területén...

************

Az, hogy Orbán Viktor kormánya 1998 és 2002 között életre hívta a ‘Széchenyi-tervet’ - amely például jelentős fejlesztéseket hozott a gyógy-turizmus, a fürdők tekintetében -, és ezzel néhány-száz Fidesz-közeli ‘közép-vállalkozó’ működését jelentősen megkönnyítette: semmit nem változtatott azon a képtelen, megalázó és nemzetgazdasági szempontból tarthatatlan, ‘nemzetgyilkos’ alaphelyzeten, hogy a külföldi, főként multinacionális bankok, cégek, befektetők lényegesen jobb kondíciókat élveznek - a mindig nekik parírozó állam ‘jóvoltából’ - az országban, mint a hazai ‘kis-és középvállalkozások’. A mikro-és ún. ‘kényszervállalkozások’ helyzete (ezekből van a legtöbb, szám szerint 7-800 ezer, - a kisgazdák, a mező-gazdasági őstermelők nélkül) pedig direkt reménytelen. Az egyéni gazdálkodók adó-és járulékterhe a legmagasabb egész Európában, és az egyre növekvő éhségű állam - hogy költségvetési hiányát valahogyan csökkentse - minden évben kitalál egy újabb képtelen adófajtát, vagy más szigorítást, hogy a vállalkozók helyzetét még tovább nehezítse. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a létező szocializmus amúgy elviekben maximális megvetéséről ‘biztosította’ a kisiparosokat, - viszont ennek ellenére a kisiparosok, kistermelők, kiskereskedők, kisszolgáltatók voltak (engedélyezetten és eltűrten) Magyarország leggazdagabb emberei, egzisztenciái: az akkori ‘(kis)polgári középréteg’. Ma a helyzet éppen fordított: a kapitalizmus jelenleg regnáló szocialista pártja verbálisan mindenben támogatja a kis-és közép-vállalkozásokat; - valójában azonban tűzzel-vassal ‘irtja’ őket, hogy megtisztítsa a terepet, a piacot a minden előnyt, bevételt, forgalmat, profitot elnyelni igyekvő nemzetközi társaságok előtt. Csak példaként említem meg: egy kizárólag szellemi tevékenységet végző mikro-vállalkozásnak - amelynek tehát anyagköltsége úgy-szólván egyáltalán nincs - éves 3 millió forint árbevételt kell elérnie (ÁFA nélkül) ahhoz, hogy minden adó-és járulékkötelezettségét teljesítve kifizethesse magának az éppen aktuális minimálbért (ami most éppen bruttó 53 ezer forint/hó), - amiből persze nem lehet megélni, sőt, a 2-3-szorosából sem. Még egy tájékoztató arány: a levonások, mindenfajta adóbefizetések, stb. teljesítése után az árbevétel mind-össze 15 %-a kerül ‘nettó (saját magánfogyasztásra elkölthető) jövedelemként’ az egyéni vállalkozó ‘zsebébe’, - a 75 % közvetlenül (és áttételeken keresztül) az állami költségvetésbe folyik be, a bevétel után számított 25 %-os ÁFÁ-val együtt. Az adóterhelés mértéke, az állami jövedelem-koncentráció így évről-évre nő...

A történelmi és új pártok

Magyarországon a rendszerváltás nem ‘alulról jövő’ népi kezdeményezések által ment végbe, hanem felülről (sőt, kívülről) vezérelt, diktált folyamatok és ütemterv szerint, amelybe ‘a népnek’ semmilyen beleszólási lehetősége nem volt, még fel-színi megnyilvánulások formájában sem, nemhogy a mélyebb döntések szintjén. A ‘reform-kommunista’ rendszerátmentő kísérletek nyilvánvaló csődje után mint-ha a semmiből tűntek volna elő: egyik pillanatról a másikra, megjelentek azok a politikai pártok, melyek a ‘rendszerváltás’ óta az újdonsült demokrácia szinte kizárólagos letéteményesei, mert önkényesen annak kiáltották ki magukat.

Magyar Szocialista Párt:az MSZMP utódpártja; a szó történelmi, politikai, jogi, erkölcsi, eszmei, világnézeti, fundamentális és vagyoni-gazdálkodási értelmében egyaránt. Vezetősége, minimumra ‘törpedt’ tagságának elitje az egykori MSZMP hatalmi krémjéből származik. Tekintve, hogy ennyi kommunista együttes tömeges megtérése teljesen valószínűtlen (nem életszerű), bizonyossággal vélelmezhetjük, hogy a munkáspártból szocialista párttá történt hirtelen ‘átalakulás’ nem is egyéb ‘kényszerű barba-trükknél’, ami leginkább azzal a természeti hasonlattal írható le érzékletesen, amikor is a kaméleon, ‘fennmaradása érdekében’, rejtő-színt ölt...

Az MSZP nómenklatúrája a rendszerváltás során egyértelműen átmentette szinte minden hatalmát; politikai monopóliumát gazdasági hatalomra váltotta. Az ún. ‘spontán privatizáció’-val (1988-1992) megszerezte a nemzeti működő tőke cca. 15 %-ának tulajdonjogát, de még a jobboldali kormányzás (Antall, Orbán) alatt is

(ez is a Rózsadombi Paktum része, előírt feltétele lehetett?) olyan mértékű kvázi-jutalékot húzott (megkerülhetetlen erőnyerő helyzeténél fogva) a kampányszerű állami privatizációból, ami az egykori állampárti funkcionáriusokat szinte kivétel nélkül legalábbis egyfajta képzetes, csakis vagyoni értelemben vett középosztály (az ún. nómenklatúra-burzsoázia) kizárólagos tagjaivá tette. Ez egyszersmind két nagyon súlyos dolgot is jelent: (1) Az ország gazdasági potenciáljának (már ami annak a ‘nemzeti’ tulajdonban megmaradt csekély hányadát illeti!) működése felett ugyanazok diszponálnak, mint azelőtt, - ugyanazzal a minden értéket felélő, felszámoló (kontraszelektált) tehetségtelenséggel. (2) Némi egyszerűsítéssel: ettől kezdve kettős tulajdonról beszélünk - 15 % a ‘nómenklatúristák’, 85 % a ‘multi-nacionalisták’ részesedése a magyar nemzeti működő tőkéből. Képzeljük el, ha még ‘össze is játszanak’: az egyik a törvényhozó hatalom birtoklásán keresztül a külföldi gazdasági és politikai hatalmi érdekeknek megfelelő, azokat kiszolgáló törvényeket hoz; - a másik pedig a befolyásával támogatja, hatalomban tartja a neki parírozó hatalmi elitet. Mert ma épp ez történik! Senki ne higgye, hogy egy volt magyar bolsevik ilyen simán bekerülhetne az Európai Únió kormányába, ha ez a kétirányú konspiráció nem működne. Aminek ma a tanúi vagyunk, nem más, mint hogy a politikai hatalmát gazdasági (bankár, vállalkozó, részvényes, rész-tulajdonos, bróker, ‘öröklődő, befolyásos állami-, banki-, párt-és egyéb tiszt-viselői beosztások’, stb.) egyeduralomra váltott MSZP-nómenklatúra, 15 évnyi folyamatos, sikeres ‘visszakapaszkodás’ után, mostanában elérkezettnek látta az időt, hogy a gazdasági hatalom mellé véglegesen visszaszerezze a politikai hatalmát is, vagyis a stabilizált gazdasági túl-hatalmát most - veszteség nélkül! - visszaváltsa újra politikai hatalomra. (Most manifesztálódik két szólásmondás igazsága: (1) A kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön. (2) A nómen-klatúra-burzsoá soha nem adja vissza, engedi át másnak a hatalmat, vagy koncot, amit sikerrel megszerzett. Ezzel a társadalom legveszélyesebb ragadozója.) Nem történt tehát semmi különös: az MSZMP 1990-ben taktikai okokból és látszólag ‘átadta a politikai hatalmat’ a demokratikus ellenzéknek (majd látni fogjuk, hogy ez miből állt); közben a gazdasági hatalmat, vagyonát, országos infrastruktúráját, ingatlanait és ‘eszmeiségét’, gazdaságpolitikai befolyását megőrizte, most pedig visszaveszi. A rendszerváltás kígyója a farkába harap; a kör vargabetűje bezárul.

Magyar Demokrata Fórum: nagyjából az a kör, az az eszmeiség, amelyet 1956-ban a - szintén az állampárton belül kialakult reformista - Petőfi Kör részben népi, részben jó értelemben vett liberális szellemi erői alkottak, testesítettek meg. Mit értek azon, hogy ‘jó értelemben vett liberális szellemi erők’? Tudni kell - nincsen új a nap alatt -, hogy a hatalom haladó (értsd: nemzetben gondolkodó) szellemi erőit már akkoriban is a ‘népi-urbánus ellentét’ szakította ketté: belőlük nőtt ki a rendszerváltás idejére egyrészt a nemzeti szabadkőművesség (Martinovich Ignácék, majd a ‘48-asok egykori Grand Orient jakobinus ‘mozgalmának’ késői utánérzése, kérészéletű utánzata), másrészt a nemzeti liberalizmus, sőt az egykori maóistákból lett kozmopolita anarchisták mai, ‘államtalanító brigádja’ is, de róluk majd eggyel később... Jó értelemben vett liberálisokon én a nemzeti ‘szabadelvűeket’, a szabadgondolkodókat értem; mindazokat és mindaddig, akik és amíg végül ‘bele nem simultak’ a mindent elsöprő globalizációba, ami azután bekebelezte, becsatolta, bekötötte magához az összes nemzeti gondolkodókat, és végeredményében maga alá kényszerített minden független gondolatot. Így lett a jóhiszeműnek indult nemzeti szabadkőművességből Grand Orient szellemiségű MDF, majd az úgynevezett nemzeti liberális (antallista fikció) ‘fejlődési fokot’ szinte egyetlen pillanat alatt mintegy átugorva, kihagyva - neokonzervativista szellemi-politikai kentaur, amely elől Dávid Ibolyaként mosolyog, ám hátulról, s még inkább alulnézetből, az éppen fogát csikorgató Boross Pétert formázza.A nagy ívet (bűvös körpályát) befutó ‘magyar rendszerváltó demokratikus népi mozgalom’, amely végül 1990-ben - miután ‘váratlanul’ párttá alakult - győzött a parlamenti választásokon, Antall-kormányként átvállalta a bukott rendszer állam-adósságát, fillérekért kiárusította a fél országot, majd visszaadta a hatalmat Horn Gyuláéknak, hadd alapozzák meg gyakorlatban a lépcsőzetes visszarendeződést. A (vissza)fejlődés dialektikájára mi sem jellemzőbb, hogy mikor Antall a kezébe vette az ország-irányítás ‘botkormányát’, még varázspálcaként is használhatta volna,hogy szétválassza vele legalább a vörös adósságtengert; - ámde mikor mint stafétabotot átadta nemzeti (trón)örökösének, Orbán Viktornak: legbelül a bot már kongott az ürességtől - ‘talán igaz sem volt’ nemzeti liberalizmusát rég kiszívta a soros kozmopolitizmus, vagyis a multi-kommunista globalizáció. Lehet ugyan antalli örökségről beszélni, de büszkélkedni nem nagyon van mivel... Az MDF megcsinálta - amivel a Paktumban megbízták - a mindent elkótyavetyélő rendszerváltást, majd most engedelmesen hamvába holt, mint egy gyermek anyja kebelére: vissza, kommunista gyökereihez. Boross és Horn egymás kezét rázzák. A háttérben két ifjú titán - illumunátus és bilderberg - feni a kést egymás torkára.

Szabaddemokraták Szövetsége:Mégis - mit gondolnak, mit gondoljunk - mi is az SZDSZ?! Szürke eminenciásokból álló szürkeállomány, - avagy garabonciásokból álló anarchista különítmény? Nexus a Co-Nexussal? Általános kötőanyag, minden lében több vasat is mártogató kanál?! Internacionális kommunikációs hírcsatorna? Lomtalanító, álomtalanító és államtalanító csontbrigád? Vagy szükséges mínusz?! Ami nélkül az Únión kívül sincs élet? Vajon mi lehet? Mindennek a sava-borsa, s tejszínhab a magyar tortán? A nemzeti múltunk kovásza - vagy a jövőnk fohásza? Eklézsia, internet, szociális és világháló? A világ pókhálója? Élő lelkiismeretünk?

Kérdezzük meg minderről ismét Sándor Andrást! Kevés olyan dolog van, amiről ne lehetne autentikus forrásként idézni. Az 1996. november 1-jei levelében írja: „Antall József a valóságban nem spontánul ugrott elő, hanem egy 1985. óta szisztematikusan végrehajtott kiválasztás eredményeképpen, amikor ugyanis az SZDSZ amerikai főnökei kiválasztották a szóba jöhető, különböző irányú vezetőket a majdani tulajdonosváltás idejére (mikor Magyarország Gorbacsov tulajdonából átmegy a Bushék tulajdonába), - bármilyen választási eredmény esetére. Antall volt a kisgazda-jelölt, de mivel a Kisgazdapárt nem fogadta be, átmanipulálták az MDF élére, ha tetszett a tagságnak, ha nem. Ami tehát a gondolatmenetből kimaradt: az az ország függő helyzete egy bizonyos transz-nacionális pénzcsoporttól... (...)” December 11-ikén így írt: „...mint az SZDSZ-esek, mert azok legalább nyílt ellenségek.”

Ma leginkább úgy tűnik, hogy az SZDSZ az MSZP előretolt, már nemzetközivé vált élcsapata.Az MSZP-sek ma még csak óvatosan (bár nagy önbizalommal!) éneklik, kántálják az internacionálét, - mint álmaik nosztalgikus netovábbját. Az SZDSZ mindezen régen túllépett: nemcsak a szociáldemokrácia felesleges, de - V. I. Lenin nyomdokain - az állam is, az összes gondoskodó funkciójával. Pénzistennek egyetlen segítőre van szüksége, ami pedig a liberalizált világpiac.

„A rendszerváltás óta a magyar politikában egyetlen professzionális szervezet működik - amely a hatalmat egyre növekvő mértékben birtokolja és koncentrálja -, az SZDSZ! A magyarázat: a profi politikus mindig pontosan tudja, mi a célja, - tudniillik: megszerezni és megtartani a hatalmat. Az SZDSZ tudja, hogy az élet mindig a győztest igazolja, - ezért sosem csinál(t) lelkiismereti problémát abból, hogy kivel, hogyan szerzi meg a hatalmat. Minden idegszálával koncentrál, hogy megtartsa azt, és kiépítse saját, maradandó infrastruktúráját.” - írtam 1996-ban egy publicisztikámban, a Demokratában.

Kereszténydemokrata Néppárt:

Mindig is csak látszat-párt volt; ‘visszatekintő’ áltörténelmi látszat-gyökerekkel, - még csupán a belátható történelmi jövő keresztény látszatát sem keltve. Politikai győzelmi esélyek, remények, valós elképzelések és törekvés nélkül. Mivel végül is az újemberes katolikus újságíró vezetésével ‘szavazatgyűjtő epizód-szerephez’ is jutottak a rendszerváltó Antall-kormányban (mert koalíciós szövetségre léptek azt MDF-fel, s a kórboncnok még tárcát is kapott), - egyáltalán nem zárható ki, sőt, eléggé valószínű, hogy a KDNP legalább annyira ügynöki feladattal indított, posztkommunista, Grand Orient alapítású érdekszövetség, mint maga az MDF. A reformkommunista elit hatékonyan, eredményesen tervezett: mindegyik rendszer-váltó párt (akár ‘történelmi’, akár nem) kváziaz állampárt utódpártjaként jött létre; azzal a titkos küldetéssel, hogy a netán mégis előforduló valódi rendszer-váltó törekvéseket idejében felfedezve, magához becsatolva - blokkolja azokat. Nem állítom persze, hogy eredendően minden rendszerváltó politikai személyiség eleve kommunista ügynök volt, ám hogy összességében, tevékenységük átlátható végeredményében - erőszak, zsarolás, korrupció hatására vagy önként és dalolva: teljesen mindegy; ha akaratlanul is, de - azzá váltak, az nyilvánvaló. Sőt, minden ‘fontos célra kiszemelt embert’ épp jövőbeli küldetése teljesítésének megfelelően választottak ki. Ha áttekintjük ‘a palettát’ - nem is csalódtak senkiben. Senkiben!

Kisgazdapárt:

A szatmári szilva és a chilei cseresznye üzletembere, egykori tutsek-fogalmazó és modernkori münchausen-báró vezette ‘történelmi kisgazdapárt’ mint egy politikai állatorvosi ló; magánhordozza mindazokat a - súlyos, leginkább becsületbeli, lelki és elme - betegségeket, amelyek valamennyi ‘rendszerváltó pártban’ fellelhetők, ha nem is azonos arányban. Ezek a jellegzetességek a következők:

Ál-nemzeti hősködés, szájmenés, hőzöngés a felszínen, ám stabil globalizációs kollaboráció, szolgalelkűség a mélyben, azaz a valóságban.

Ál-keresztény jelszavak, lózungok, üres frázisok a közbeszéd szintjén, és valós pogányság, hitehagyás, kételkedés, korrupció, hedonizmus a gyakorlatban.

Mindenfajta globális vagy nemzeti közgazdasági, pénzügyi, erkölcsi, szakmai, politikai és egyéb valós ismeretek, tudás, gyakorlat vagy tehetség teljes hiánya.

Urbánus elitizmus; vagyis az egyszerű nép, a vidék, a falu, a külföldre szakadt magyarság teljes kirekesztése a rendszerváltás folyamataiból: a privatizációból, a kárpótlásból. A politikai elit meggazdagodott, a nép elszegényedett.

Tökéletes önfeladás és együttműködés az ál-rendszerváltó kripto-kommunista ‘reformerekkel’, valamint a velük összefonódott internacionalista pénz-elittel.

A Kisgazdapárt álságossága, szakmai dilettantizmusa, egyéni pecsenyesütögetése minden más pártét is felülmúlta. A Kisgazdapárt nemhogy nem volt soha reform-folyamatok élharcosa, vagy szorgalmas végrehajtója, hanem maga a megtestesült haszontalanság: a mezőgazdaság, a földművelés és a vidék fejlesztése érdekében rábízott költségvetési pénzeket parazitaként elpazarolta, a kormányzati feladatait pedig nem hajtotta végre, elszabotálta. Mindazonáltal a Kisgazdapárt - elsősorban a bérszámfejtési íveken; kreált állami és párt-funkciókban - valóságos gyűjtőhelye volt azoknak a legkülönfélébb, Kádár-korszakból átmentett (templomos és egyéb) szerencselovagoknak és fedett figuráknak, akik már az MSZP vagy az MDF felső köreiben is nyilvános botrányt idéztek volna elő, a puszta megjelenésükkel.

A Kisgazdapártban és mellett viszont emblématikus szereplőkké váltak.

Similis simili gaudet.

Fiatal Demokraták Szövetsége

A nagy magyar félrevezetés, a rendszerváltás legreményteljesebb alakulata volt, de egyszersmind a legnagyobb csalódása lett; mindenekelőtt elsőszámú vezetője, elnöke - Orbán Viktor által. A Fideszt eredendően éppen úgy Kádár János ‘inter-nacionalista felettes énje’, Aczél György és körei álmodták meg és hozták létre a kellő történelmi pillanatban, amint az MDF-et, vagy az SZDSZ-t. Az MDF a népi írók, történészek és a Grand Orient szabadkőművesek alapítása, szervezése révén alakult; a két liberális párt meg Aczél legújabb külföldi titkos-társasági kötődései, elsősorban a Soros-alapítvány és kapcsolatai felhasználásával. Az MDF eleinte ‘a nemzeti szabadkőművességet’ integrálta, fogta össze, - az SZDSZ pedig a volt állampárt legtitkosabb liberális-kozmopolita reformköreit (emlékezzünk: az 1956-os ‘Petőfi-kör’-re és ellenfeleire!). A Fidesz a kommunista szülők kádergyerekeit fogta csokorba, hogy hírneves külföldi egyetemeken gondoskodjék (vö.: janicsár-képzés!) a rendszerváltás utáni uralkodó nemzedék liberálbolsevik neveltetéséről. Ami ‘a külföldi orientációt’ illeti, az is megfelel a teljes nagyhatalmi leosztásnak:

MSZP: elsősorban német szociáldemokrata irányzat (Horn Gyula körei révén); - másodsorban amerikai szimpatizáns kötődés, a Grand Orienttel összefüggésben, ami ‘megmagyarázza’ a kezdettől fennálló titkos szövetséget az MDF-fel is... De nyilvánvalóan fennáll erős izraeli kapcsolat is (vö. pl.: Ron Werber és társai...).

MDF: hírlik, hogy B’nai B’rith kapcsolódás (néhai Antall József és Schultheisz Emil ‘70-es évek végétől kezdődő ‘baráti kapcsolata’ - a Hiúz Szeme - révén; - s másodlagosan, de ma már ‘mindenek felett’ templomos és francia Grand Orient kapcsolat; vagyis a Francia Forradalom, ’48 és ’56 szellemiségének szimbolikus ápolása, kizárólag félrevezető célzattal (vö. pl.: ‘népi írók’ - Illyés Gyula, Csurka István, Csoóri Sándor, stb. - kulturális örökségével), antiszemita felhangokkal...

SZDSZ: ‘függetlennek’ álcázott ideológiája, szellemi különállása és szélsőséges kozmopolita-liberális világképe, gyakorlati politikája alapján vélelmezhető izraeli és amerikai liberális kötődés, a nemzetközi finánc-oligarchia, a pénztőke titkos kapcsolatrendszere, hálózata révén.

A szerveződő világállamhoz való eltéphetetlen kötődés fundamentuma és hálózati kapcsolat-rendszere volt az első és legfontosabb felépítmény (vö.: ‘demokratikus intézményrendszer’), amit a rendszerváltásunk sürgősen tető alá hozott.

Mégpedig négy, külön-külön is egyformán fontos, a jövőkép szempontjából ‘pár-huzamos’ alappillérre építve:

A betonalapzatot a kommunista internacionálé adta: MSZMP, majd MSZP.

A változtatás ‘tömegmozgalmát’ a szabadkőművesség: a Grand Orient MDF.

A folyamatba épített ‘gondolatkontrollt’ a liberális internacionálé: az SZDSZ.

A Szép Új Világrend, a jövő csíráit az illuminátus világállami elit: a Fidesz.

A Világállam elitje két, látszólag ellentétes oldalból, erőcsoportosulásból épül fel: jobboldalból és baloldalból. A két oldal országonként eltérő tartalommal bírhat, a helyi történelmi sajátosságoknak megfelelően, de az ‘ellentétpár’ lényege azonos. A jobboldali neokonzervatív elit a szakrális királyi családok vérvonalára, a fekete

nemességre, a nemzeti arisztokráciára, - a baloldali (kommunista és liberális) elit a nagytőke, a pénz-központok, a bankok és a multinacionális társaságok pénzére épít és épül. A két érdekszférát a politikai titkos társaságok fonják világhálóvá...

A Fideszről különösképp nincs mit beszélni: a vezető káderállománya képmutató, érzelmi és szellemi értelemben üres, köpönyegforgató, szürke, kontraszelektált és tehetségtelen, de rendkívül fanatizálható és szívós. Lassú víz partot mos... Annál inkább érdekes a Fidesz egyszemélyi vezetője, akinek nemcsak helyettese, utódja sincs: Orbán Viktor! Róla aztán igazán sok mindent - titkos tényeket, legendákat, pletykákat - el lehet(ne) mondani, de nem lehet. Orbán nem a múlt, hanem a jövő. A jövőt pedig még lehetetlen, és nem is szabad elemezni, - csak: építeni...

Ám azért ez az oldal sem maradhat kvázi üresen. Hívjuk ismét segítségül Sándor Andrást, aki 1997. június 1-i levelében a következőket írta róla, nekem:"Orbán Viktort a bilderbergi ‘kerekasztalnál’ kijelölték a számunkra, és már javában programoznak is minket, hogy jövőre őt válasszuk meg Antall és Horn után harmadiknak, és azt higgyük, ez a mi akaratunk. Megvan ennek a technikája. Rutinkérdés ez. A baromfigyár leghorn-tyúkjai is azt hiszik, hogy a Teremtő ketrecbe teremtette őket, automata etetővel... Nem mintha Orbán Viktor nem lehetne szabad körülmények között is alkalmas a magas tisztségre. Lehet, hogy alkalmas lenne, lehet, hogy nem. Világért sem bántjuk őt. Abban azért mégis van némi különbség, hogy egy nemzet a saját életműködése során termel ki a maga számára egy kormányfőt, vagy pedig valahol előírják a számára. Ám ha történetesen pl. Kossuth Lajost előírták volna valahol kormányzó-elnöknek, - minden bizonnyal nem lenne ott a képe ma a szobám falán... Vagyis hát a bunda ismeretében nem olyan auguri művészet tudni, ki lesz a bajnok. A Pető megtette a kötelességét, a Pető mehet. A Horn megtette a kötelességét, a Horn mehet. Orbán Viktor! - Parancs! - Hozzám! - Parancs! - Jövőre maga lesz a főbizalmi! - Értettem!" Ennyit a mesebeli királyfiról, aki még mindig lehet - az is.

***********

Végezetül: még egy, összefoglaló idézet Sándor András 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" című könyvéből, a 179. oldalról: "A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai ‘zavarják’ a globális fasizmus replikálódó (szervesen ki-épülő) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világ-elit, illetve ‘a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt’ globális embertömeg föld-gömbméretű struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (így a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen.

A skinhead-mozgalom megragadt a fasizmus korábbi, ma már ‘időszerűtlen’ állapotában, így a merőben új globális fasizmus számára álcázási lehetőséget ad: a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság az, hogy a tudomány és a technika új szintje - hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az új rendszert előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak, a XX. század végére a pénzfolyamatok - mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornák - kizárólagossá tételével globálissá tették a fasizmust: megvalósítva Hilferding ‘generálkartell’ látomását.

Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincs demokrácia? Miért válik a demokratikus intézmény-rendszer erőszak-érvényesítő mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember saját hazájában? Mért semmisíti meg a szabadságot épp a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak!) oly véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv?

A kor a globális fasizmus kora, - bárminek hazudják is világcsászárokká vált tőzsdehiénák. Sajtója és tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) immár ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A világ nemzeteinek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak kilátása: a halál. És az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti őket: az öngyilkos terrorba. A Föld bolygó íme az Antikrisztus kezébe adatott, aki az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát fújja szerteszét a szél. Már nincs más lehetőségünk, mint lárvaarcunk alatt megőrizve menteni át a rejtett, a mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét."

Vác, 2004. november 21.

Czike László