RÁKÓCZI HÍRLEVÉL

 

 

 

 

Boross Vilmos : II. Rákóczi Ferenc Élete

Ellopták II. Rákóczi Ferenc borsi mellszobrát

Pátensek és országgyűlési propozíciók

JókaiMór : Törökért németet

Breznai kiáltvány

RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM EMLÉKIRATAI
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIG

A dolhai csata (1703. június 7 )

A kuruc mondák - Rákóczi fejedelem születésnapjára

 

 

 

2013 ÁPRILIS                                                  HARMINCADIK MEGJELENÉS

 

 

 

II. Rákóczi Ferenc Élete

10. fejezet: Amália

  Első kötet

Ugyanakkor, midőn Rákóczy Ferenc Nápolyban idő­zött, ott tartózkodott Károly hessen-reinfelsi fejede­lem is, nejével, gróf Leiningen-Westerburg Alexandra-Ju­liannával és az ugyanaz évben zárdából kihozott Sarolta-Amália nevű leányával.

Amália nagy tündöklő kékszemű, aranyhajú, gyöngéd fehér és rózsás arcú, üde bájú, sugár növésű leányka volt.

Fejedelmi szülői Thorrban, a canonissák káptalanában neveltették. A hercegkisasszonyt a tudomány annyira érdekelte, hogy a túlfeszített tanulásba megbetegedett, fogyott, soványodott, hervadt. Atyja kivette tehát az intézet­ből s elvitte szórakozni, utazni.

Hogy ez az utazás milyen hatással volt egészségére, láthatjuk, mert mint viruló arcú leánykával találko­zunk vele.

Károly fejedelem nagy kísérettel utazott. Nemcsak szolgakísérete volt nagy, de elment vele számos német főúr és grófasszony is, köztük gróf Hohenfels Károly gyö­nyörű szép, húsz esztendős Mária leányával.

A fényes társaság mindenütt feltűnést keltett és köz­figyelem tárgya lett, amerre csak megfordult.

Fényüket és gazdagságukat azonban leginkább a ná­polyiak irigyelték meg, mert kétségtelen, hogy az ottani szegény és tunya nép figyelmeztette a gaétai banditákat a gazdag zsákmányra. A hesseni, vagy latinosan hassiai ház, — írja Thaly Kálmán, a Rákóczi kor jeles és tegyük hozzá lánglelkű tudósa, — egyike a német birodalom legrégibb uralkodó fejedelmi családainak. Valóságos ősrégi, nemzetség. Tulajdonképpen francia eredetű, mert a brabanti és lotharingiai hercegektől származik, névszerint I. Pipintől, aki 615-töl 647-ig uralkodott Brabant és Lotharingia fölött. Pipin utódainak egyike a XIII. század má­sodik felében élt — nagyanyjáról magyar vérű — V. Henrik herceg már kisdedkorában „hesseni gyermek”-nek hivatott, azon okból, mivelhogy anyja Hesseni Zsófia, a fiúmagzat nélküli VI. Lajos thüringen-hesseni landgraf leánya Örökségi jogán neki volt igénye a hesseni trónra, ki is I. Henrik révén első uralkodója lőn Hessennek a brabanti házból, 1308-ban történt haláláig. Tőle aztán sza­kadatlan sorban jönnek le a hesseni fejedelmek, kik közül való volt a tudós Móricz is.

E Móricznak, ki magyarul is beszélt, két fia volt: V. Vilmos és Ernő. Midőn apjuk magánéletbe vonult: trónutódjává Hessen-Casselben idősb fiát Vilmost hagyá, kitől a Hessen-casseli választó fejedelmek származtak. Ifjabb fia Ernő számára pedig a hessen-rheinfelsi secundo-geniturát alapítá. Állott pedig e secundó-genitura az úgynevezett rothenburgi negyedből, vagyis Alsó-Hessen negyedrészéből, Rothen­burg, Eschwege, Wannfried, Witzhausen, Ludwigstein és Plesse városok és uradalmakkal a Fuldánál s Werránál. Cas­selben a Katzenellenbogen grófságból s Rheinfels és St. Goar Rajnamenti várak s uradalmakból és ezenfölül — idegen fennhatóság alatt — Ratibor hercegségből Felső-Sziléziában, Corvey grófságból Westpháliában, s végre a treffurti uradalomból Thüringiában.

Ernő, az első hessen-rheinfelsi fejedelem és landgraf, 1623-ban született és már kora ifjúságában XIII. Lajos udvaránál és Avignonban nagy hajlamot mutatott a katolicizmus iránt, amint is később, 1652-ben, ünnepélye­sen katolizált, és a tőle származó hessen-rheinfelsi ág a római katolikus vallást követte.

Két fia volt: Rothenburgi Vilmos és Wannfriedi Károly, amint őket némelyek lakóhelyeikről nevezni szerették. Hessen-rheinfelsi Károly fejedelem 1649-ben szü­letett és második nejétől, gróf Leiningen-Westerburg Alexan­dra-Juliannától hat leánya vala, közöttük az elsőszülött 1679. március 8-kán világra jött Charlotte-Amalie. (Amália tehát három évvel volt fiatalabb Rákó­czi Ferencnél. — Szerző.) Amália húgait később Hohenlahe-Barterstein Fülöp Károly gróf, Ingenheim Dániel gróf, Löwenstein-Wertheim Domokos herceg, Limburg-Styrum Ottó-Ernő gróf és Bentheim Hermann-Frigyes gróf vevék nejeikül.

Károly fejedelemnek fia nem volt, hanem testvér­bátyja Vilmos egy II. Ernő nevű fiút hagyott hátra, kinek végivadékában, Victor Amadéban a hessen-rheinfelsi ág 1834-ben kihalt.

Legnevezetesebb magyar szempontból Amália leszár­mazásában az, hogy a bájos Hesseni Sarolta-Amália hercegnő, leány ágon Árpád-házi királyainknak vérszerinti egyenes ivadéka volt. Még pedig nem is holmi oldalágnak: hanem az aranybulla híres alkotója, II.-ik (jeruzsálemi) Endre királynak s Magyaror­szági Szent-Erzsébetnek vére, unokája. Vagyis ép olyan Árpád-vér volt, mint akármely Habsburg.

Ezt a leszármazást a későbbi események miatt tar­tottuk szükségesnek megismertetni.

Mint említettük, a nápolyiak irigy szemekkel nézték Károly fejedelem és környezetének gazdagságát és fény­űzését.

Egy szép napon, midőn a fejedelem kíséretével a kö­zeli környék megtekintésére távozott, s a lakásul bérelt palotának tengerre nyúló kertjében az otthon maradt Amá­lia hercegnő legkedvesebb, barátnőjével Hohenfels Máriá­val egyedül sétálgatott, megjelent Cesaró, a gaétai hírhedt bandita vezér, hogy a bájos Amáliát gazdag váltságdíj fe­jében elrabolja.

A két leány közel a tengerhez, sűrű pálmaligetben ült s a természet szépségeiről beszélgetett. Midőn lassan, észrevétlenül előttük termett a nagyszakállú bandita, s mi­vel a lakosságtól helytelen felvilágosítást kapott, a hercegnő helyett megragadta Mária grófnő derekát, tenyerét a sikongó leány ajkaira szorítá, s hirtelen, mint jött, el­tűnt a kertből.

Amália hercegnő ijedtében elájult, s mire magához tért, a bandita messze járt már a nyílt tengeren Hohenfels Mária grófnővel.

A bandita ugyan így is nagy váltságdíjhoz juthatott volna, mert Hohenfels gróf gazdag német főúr volt, s egyetlen leányát még vagyona árán sem dobta volna a banditáknak martalékul.

A véletlen azonban útjába vezette Rákóczi Ferencet s vitézségével elütötte a váltságdíjtól.

Nápoly jobbérzésű és előkelő lakossága rendkívül fel­háborodott a merényleten, annál inkább, mert Károly fejedelem nem csekély összeget költött nápolyi tartózkodása alkalmával s annak általában nápolyiak vették hasznát.

Igen sokan felkerekedtek tehát, hogy űzőbe vegyék Cesarót, mert Amália hercegnő leírásából kétségtelen volt, hogy ő a merénylő, midőn Gaétából megérkezett a futár, hogy egy báró Borsheim nevű magyar főúr a gróf­nőt megmentette, a grófnő egészséges, s valószínűleg a következő napon az életmentő magyar főúr visszahozza Nápolyba.

Gróf Hohenfels, Amália hercegnő, de maga Károly fejedelem is annyira nyugtalan volt a grófnő miatt, hogy valamennyien felkészültek és elébe mentek a grófnőnek.

Rákóczi Ferencet Mária grófnővel és az életmentő kis csapattal útközben találták.

A bájos tengerparton, a meredek sziklabércek tö­vében találkoztak.

Gróf Hohenfels magánkívül volt örömében, midőn leányát a gaétai várparancsnok feleségének tágas hintájá­ban megpillantotta. Tárt karokkal rohant felé, Mária grófnő kiugrott a kocsiból, egyenesen édes apja karjaiba.

Sírva, nevetve ölelték és csókolták egymást.

— Leányom, egyetlen leányom, rebegte mélyen meg­indulva és elérzékenyülve a gróf, csakhogy itt vagy, csak­hogy viszontláthatlak. Azt hittem megörülök, midőn a merényletet tudtomra adták.

— Oh, édes jó atyám, viszonzá a grófnő, az isteni gondviselés egy nemes és vitéz magyar lovagot vezérelt utamba, az mentett meg, ő neki köszönhetem életemet. Jer atyám, köszönd meg te is, íme itt van,- ez ő!

E szavakat mondva, Mária grófnő Rákóczi elébe ve­zette édes atyját.

Rákóczi Ferenc lóháton volt. S a gróf hálálkodását mosolyogva fogadta.

— Katona dolog, gróf úr, mondá az ő rendkívüli nyájas modorával. A kegyelmes grófnő nagy lelkinyuga­lommal állotta ki a veszedelmet.

— Köszönöm úgy önnek, mint összes vitézeinek, folytatta a gróf a hálálkodást. Engedje meg, hogy a mai napon, mely nap örömünnep nekem, mindnyájukat ven­dégemül tisztelhessem, jövőre pedig önt, báró úr, házam és családom legjobb barátjának tekinthessem.

— A szerencse mindenkor az enyém lesz, gróf úr, mondá Rákóczi fejét udvariasan meghajtva. A meghívást kíséretem nevében is elfogadom és köszönöm.

Ezt a párbeszédet Amália hercegnő szakította ketté.

Károly fejedelem kíséretéből, melyben ezüstszínű pa­ripán lovagolva vett részt, előugratott, lepattant gazdagon ékesített lováról és Mária grófnő nyakába borult.

— Máriám! Édes Máriám! Rebegte kitörő örömmel. Azt hittem, soha sem látlak többé!

A két barátnő könnytelt szemekkel csókolta egymást s mintha utolsó együttlétük óta hosszú esztendők múltak volna el, hosszan nézegették egymás őrömtől mosolygó, amellett könnyel áztatott arcát.

Rákóczi Ferencet elbűvölte Amália megjelenése.

A pompás paripán előugratott aranyhajú, kékszemű német hercegkisasszonyról alig tudta szemeit levenni.

Rendkívül bájosnak, szépnek és kellemesnek találta őt. Kék szemeit a feje felett mosolygó mennyboltozathoz hasonlította, míg aranyszőke hajáról azt gondolta, hogy olyan, mint maga az égből leszálló fényes napsugár.

Egész Olaszországi útja alatt, — bár mindenütt a nők, még pedig szebbnél szebbek és gyönyörűbbnél gyö­nyörűbbek jártak kedvében, — hölgy nem gyakorolt reá olyan mély benyomást, mint Amália hercegnő.

A sors úgy akarta, hogy Rákóczi Nápolyig a bájos hercegnő oldala mellett lovagoljon. Amália hercegnő nem­csak bájos, de tudományosan képzett szellemes hölgy volt.

Az ifjú fejedelmet elragadta nagyműveltségű és kellemes társalgása s mire Nápolyba megérkeztek, ellenállha­tatlan vonzalmat erezett a hercegnő iránt.

Ámde a német szépség szíve sem maradt érintetlenül. A magas, karcsú termetű, daliás alakú, dúsgazdag gesztenyeszín fürtű, emelt homlokú, nyílt és rendkívül nemes tekintetű, barnapiros arcú, kis barna bajuszú ifjú ugyan­csak megtetszett Amáliának. Midőn Károly fejedelem szállásán Rákóczi letette inkognitóját vagyis álnevét s meg­mondotta, hogy ő a hírből általuk is ismert Rákóczi Ferenc magyar fejedelem: a német hercegkisasszony való­ságos, igaz és mély szerelemre lobbant, s csak nagy mű­veltsége és higgadtsága segélyével tudta ezt az első na­pokban, még legjobb barátnője előtt is eltitkolni.

Az ifjú fejedelem el volt ragadtatva, de parancsolt szívének, uralkodott hirtelen fellángolt érzelmein.

Magdaléna hercegnőre gondolt, ki jegyeseként hunyt el, s kinek emlékét gyászolni akarta.

— Nem szabad Amáliát szeretned, mondá önmagá­nak. Nem szabad, mert a szerelem csak fájdalmat okozna neked. Élj emlékeidnek. Két imádott hölgy neve már szívedbe van vésve, s reád nézve mind a kettő halott. Höl­gyek helyett szeresd a hazádat, egyedül a hazát, ez majd kárpótol az elveszett paradicsomért, az elveszett egyéni boldogságért!

Csakhogy hiába!

„Azért a szív, hogy szeressen!” Mondja, a dal is. Mentül jobban iparkodott Rákóczi Ferenc a kebelébe belo­pódzott új érzelmeket száműzni: szíve annál nyugtalanabb lett, lelke annál jobban vonzódott a rokonlélekhez, Amá­liához.

Leült és levelet írt sógorának, gróf Aspermontnak. Nyíltan feltárta benne lelkét. Megírta szenvedéseit, a küz­dést és harcot, amit az élő Amália iránt érzett meleg von­zalma a halott Magdaléna emlékével vív.

Tanácsot kért tőle, hogy mitévő legyen.. Midőn készen volt a levéllel és futárjával továbbítani akarta, gon­dolt egyet és — félretette a levelet.

— Hazamegyek, suttogá magában, elhagyom Olasz­országot, ez lesz a legjobb.

A gondolatot komoly elhatározás követte.

A következő héten útra készen állott, s búcsúzásra jelentkezett Károly fejedelemnél.

A fejedelem igen nagy sajnálkozással hallotta Rákóczi Ferenc távozását, mert ő is, mint mindenki, aki Rákóczi­val érintkezett, megszerette a nyájas modorú jeles ifjút.

Leginkább azonban Amália szomorodott el. Titkon már is nagyon szerette Rákóczit, örült, ha látta őt, bol­dog volt, ha kezet szoríthatott vele. S íme, Rákóczi távo­zott, mielőtt sejtette volna, milyen hőn dobogó szívet hagy maga után!

Amália néma kézszorítással vált el Rákóczitól.

Gyönyörű égszínű szemeit földre sütötte, félt, hogy az ifjú könnyeket találna benne felfedezni.

— Isten vele, hercegnő, mondá Rákóczi, midőn Amália habkezét ajkaihoz búcsúcsókra emelte. Kedves em­lékét szívem mélyébe zárva viszem magammal és azt örökké megőrizem.

Amália ajkaiba harapott, hogy sírásra ne fakadjon. Melegen megszorította a búcsúzó kezét s szó nélkül be­sietett a mellékszobába.

Ez a néma búcsú azonban Rákóczinak többet mon­dott a legékesebb szavaknál.

Meglepetten állva maradt ugyanazon helyen, ahol az imént még Amália kezét csókolá.

— Mi volt ez? Rebegte halkan. Ilyen fájdalommal csak attól búcsúzunk, akit titkon és lelkünk teljes erejé­vel szeretünk . . . Lehetséges volna Amália szeretne?

. . . Nem, nem! Csak én láttam így . . . Csupán izgatott agyam képzeleg .. . Nem szólt, némán távozott. Jól tetted bájos lény, még akkor is jól tetted, ha tényleg melegen éreznél irántam . . . így könnyebb a válás, míg amúgy nem tudtalak volna itt hagyni . . . Menjünk . . . Haza! . . . Haza! . . . Dolgozzunk és tanuljunk lemondani!

Rákóczi innen Hohenfels grófhoz ment. A német gróf, kinek leányát az ifjú fejedelem megmentette, szintén szo­morúan fogadta a hírt. Leánya, Mária grófnő pedig nem csinált titkot érzelmeiből, hangosan sírt és őszintén be­vallotta, hogy Rákóczi távozása fáj neki, mert olyan jeles és szeretetreméltó főrangú ifjút, mint a fejedelem, nem ismert még soha.

S midőn Rákóczit egyedül a lépcsőig elkísérte, így szólt a fejedelemhez:

— A herceg megmentette az életemet, ha tetszem, a megmentett életet a hercegnek adom.

— Grófnő, kegyed súlyos szavakkal játszik, viszonzá Rákóczi s ajkára mosolyt erőltetett. Még kiskorú vagyok, nekem nem szabad házasodnom, a várakozás pedig mind a két félre nézve kínos valami.

— Mondja inkább a herceg, hogy nem szeret, s nem is tudna szeretni soha.

— Ilyesmit olyan bájos hölgynek, mint a grófnő, nem mondhatok. Ha közelembe volna, lehetetlen volna nem szeretni.

— Igaz szívéből mondja ön ezt? Kérdé Mária s tü­zes szemei nedves, fényben ragyogtak.

— Tiszta szívemből mondom.

— Nos, — felelt a grófnő remegve a felindulástól, — én szeretem a herceget s követni fogom hazájába. Elvisszen magával?

Rákóczi felzaklatott lelkének még csak ez kellett.

— Kegyelmes grófnő, mondá olyan gyöngéden, mintha lázas beteggel beszélt volna, Magyarországon csalódás vá­rakoznék kegyedre.

Gondolja tűnő álomnak ismeretségün­ket, az én szívem gyászol,

menyasszonyom elhunyta fe­lett kesereg. A kegyed ifjú szép arcát nem fogom elfeledni soha, s csak az fájna és keserítené meg az édes visszaemlékezést, ha tudnám, hogy kegyednek bánatot és keserűséget okoztam.

— Sírni, mindig sírni fogok, zokogta Mária grófnő kedves őszinteséggel, valahányszor a hercegre gondolok.

— Azzal nékem csak bánatot okoz, szép grófnő. Paran­csoljon szívének, vegyen példát a csillagokról, melyek szün­telenül egymást nézik, egymást űzik, kergetik és nem le­hetnek egymásé soha. Úgy-e legyőzi irántam táplált sze­szereimét és megmarad annak, aminek tudni szeretném: igaz és őszinte barátnőmnek, ki szeretettel és nem szere­lemmel gondol reám a messze távolban.

— A herceg így akarja, hát úgy lesz. Oh istenem, mennyi szép reményemet tépte most össze kegyelmed!

— Jobb előbb tisztán látni jövendőnket, mint később. Útjaink eltérnek, szép grófnő, s ha valamikor ismét összefutnának, mint két jó barát állunk majd egymással szemben.

— Mint két jó barát, mondja ön. Legyen akarata szerint. Igaz és hű barátnője leszek a hercegnek sírom bezártáig. De nem csak puszta szóval leszek az, szabad és független vagyok, atyám kedvemért megtesz mindent, minélfogva megjelenhetek oldala mellett, ha baráti job­bomra szüksége találna lenni. Isten velünk, herceg, gon­doljon reám!

— Köszönöm, barátságára mindenkor számítani fo­gok, viszonzá Rákóczi s a szerelmes grófnőtől meleg kéz­szorításokkal búcsúzott.

Szomorúan, leverten tért lakására. Sürgette Badinyit, hogy rendelkezzék gyorsan, induljanak mielőbb, mert neki nincs már maradása és nyugta Olaszországban; mielőbb otthon szeretne lenni, hogy a munka feledtesse vele bá­natát.

— Feledni jöttem Olaszországba, mondá Rákóczi nevelőjének, s még zaklatottabb lélekkel megyek vissza.
A farsang, 1694-ben, midőn Rákóczi Olaszországot járta, február 25-én végződött. Badinyi úgy intézte a dol­got, hogy a fejedelem Velencén át térjen vissza hazá­jába.

Velencében a farsang utolsó hete világhírű ünnep­ségekkel lesz megülve.

Ki ne hallotta volna hírét a velencei karne­válnak?

Vakító fénnyel és földrengető vidámsággal mennek véghez a farsangi álarcos menetek, melyhez foghatót nem látni sehol a világon.

Egész Velence talpon van. Tündéri pompát fejt ki az egész város. A korsó virág és zászlódíszben úszik. A kanálisokon és tengereken felcicomázott gondolák rin­gatóznak s este ezer és ezer színes lampion gyullad ki rajtuk. A zene szól, egyik álarcos menet a másikat váltja fel, nevetés, kacagás hangzik minden felé; virágokat, cukrokat szórnak, szóval: Velencében igazi tündérna­pokat élnek a farsang utolsó hetében.

Rákóczi Ferenc visszatérőben épen e vidám napok alatt érkezett Velencébe.

A víg zene és utcai tarka látványosságok, a bohó­ság, a szilaj tánc és tobzódás azonban bántotta. Unal­mas volt előtte a velenceiek zajos mulatozása, gondolatai elhunyt jegyesénél, gróf Aspermontéknál és hazájában, szü­letése helyén, az átveendő várakban jártak, melyeket gyer­meksége óta nem látott s csak álomszerűén ismert.

Két napig nézte a tündéries álarcos meneteket és indult tovább, arra és oda, hova vágyai vonzották.

A velencei tartományt átszelve, a görc és gradiskai grófságon, Istrián és Styrián keresztül sietett vissza Bécsbe, hogy onnan sógorával együtt mielőbb Magyarországba, hazájába mehessen.

Útjában igen kis hijján majdnem halálos veszedelem érte.
Tél volt. A mint elhagyta Olaszországot, a mint el­maradt mögötte a kopár érchegység, hidegebb és

hide­gebb éghajlatba közeledett. Styria és Ausztria hegyeit, mezőit és völgyeit vastag hóréteg borította.

Rákóczi Ferenc „Önéletrajzáéban borzadással gon­dol vissza simmeringi útjára, mely út az induláskor olyan kedves és bájos volt!

A fejedelem életének egyik írója, Rákóczi emlékirata után, a következőkben mondja el hitelesen a rémes éj­szakát: „Mürzzuschlagba egy sötét, viharos este érkezett. Az Ausztriát Styriától elválasztó Simmering-havasok utjait magas hó fődé. Ezen utak keskenyek, meredekek, nappal és rendes viszonyok közt is nehezen járhatók valának.”

A türelmetlen ifjú mindezzel nem gondolt, már ilyen közel szeretteihez, nem akart várni, csak egy éjen át sem. Málháit hátrahagyta, két egyfogatú keskeny szánkát foga­dott, és azzal, egyetlen idegen kocsissal, sötét éjjel, hózivatarban nagy vakmerően neki indult a nagy havasnak.

Mikor egy negyedszázad múlva, mint ezer veszélyt: börtönöket, kétes menekülést, üldöztetést, lappangást, nyolc évig tartó háború véres csatáit, téli táborozások viszon­tagságait, pusztító pestist, bujdosást, orgyilkosok leselkedéseit, tengeri viharokat stb. átélt férfiú, „Önéletrajzát” írván, e simmeringi, istenkísértő útjára visszaemlékezék: még akkor foga csak el igazán a borzadás, minő éjszaka és minő utazás volt az!

Elöl az egyik egy lovas szánkán hajtott a vezető stájer kocsis, közvetlenül utána, hasonló szánon, a fiatal magyar fejedelem, maga kormányozván a gyorsan sikamló keskeny fatalpak elé fogott lovat.

Mennél mélyebben hatolának be a hegyek tömkele­gébe, mennél magasabbra emelkedőnek a vad havasok szirtes oldalain, — annál metszőbbé lőn a hideg, annál zordonabbul zúgott velük szemben a szél.

Az éjszaka szuroksötét volt, csupán a hó kétes világa fénylett a kalauzkodó pór előtt, kinek szánja nyomát gond­talanul követte az ifjú.

Végre a szél vad viharrá nőtt, és oly sűrűen vágta szemeik közé az élesen metsző, fagyos havat, hogy orcáik égtek, s alig láthattak itt-ott valamit.

Így haladának, a függő szirtek, sok száz öles mély­ségek, sikamlós, meredek hegyoldalak fölött. Sokszor érzi és jól érzi a fejedelem, hogy suhanó szánkása felbillent, lesiklott, — midőn már azt hívé, veszve van: a ló test­súlyával s futása rohamával mégis visszarántá a könnyű járművet, amely ekként mintegy függve, lebegve haladt .szikláról sziklára, oromról oromra, hegynek-völgynek, a szédületes, havasi utakon, hóban, viharban, sötét éjsza­kában. „Minthogy a vak sötétség és a szemeim közé fútt sűrű hópelyhek miatt gyakran teljességgel semmit sem láthattam, — írja Rákóczi, — a gyeplőt a ló nyakára eresztve, így haladék őrült módon tovább.”

E szerint a maga szabadjára bízott ló állati ösztöné­nek köszönhette, hogy a borzalmas út végére ért anél­kül, hogy a tátongó mélységekbe zuhanva, a hógörgetegek közt nem lelte halálát.

A vakmerő ifjú fejedelem friss és jó egészségben érkezett Bécsbe, szerető Julianna nővérének és gróf Aspermont sógorának ölelő karjaiba.

Boross Vilmos

 

 

Ellopták II. Rákóczi Ferenc borsi mellszobrát

 

Ellopták péntekre virradóra II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, amely szülőháza előtt állt a kelet-szlovákiai Borsiban (Borsa) - tájékoztatott Laczkó Lajos, a borsi II. Rákóczi Ferenc Polgári Társulás elnöke pénteken délelőtt.

Közlése szerint a tettesek ismeretlenek. A rendőrség a délelőtti órákban már terepszemlét és vizsgálatot tartott a helyszínen. Részletek egyelőre nem ismeretesek. "A Rákóczi-kastélyban felújítás folyik, a tetőszerkezetet cseréljük ki. A mellszobor eltűnését a kastély gondnoka vette észre kora reggel, majd azonnal értesítettük a rendőrséget. A rendőrök rövidesen a helyszínre érkeztek, s megvizsgálták a nyomokat, s megindították az ügy felderítését - mondta Laczkó.

Hozzátette: a helyi lakosokat megdöbbentette és felháborította Rákóczi mellszobrának eltűnése. Néhányan azt állítják, hogy csütörtök éjjel 11 óra körül a szobor még a talapzaton volt látható, ami azt jelenti az azt követő órákban történhetett a lopás. A súlyos, majdnem egyméteres mellszobrot, amely másfél méteres betontalapzaton állt, valószínűleg ledöntötték. A helyszínen autókerekek nyomai láthatóak, illetve látni, hogy húztak valamit.

A nagyméretű Rákóczi-mellszobor 1969 óta állt a borsi várkastély előtt. A szobrot Mayer Ede készítette Mányoki Ádám festménye alapján 1907-ben, Rákóczi hamvainak Rodostóból való hazahozatala alkalmával. Laczkó szerint a borsi mellszobrot korábban nem érte támadás. Az utóbbi időben nem ez az első támadás a magyar szobrok ellen Kelet-Szlovákiában. A Hírek.sk hírportál szerint a hét közepén a Királyhelmechez közeli Szentesen (Svatusa) ellopták a község hősi emlékművének bronzból készült turulszobrát.

A falu első világháborús emlékműve 1938-ból származik. A 2. világháború után a magyarok elleni ellenszenv megnyilvánulásaként a turulmadarat eltávolították a talapzatról. 2009-ben egy magánadományból újították fel a helyiek, s a talapzatra felkerült az egykori turul madár mása.

mult-kor.hu

 

 

Pátensek és országgyűlési propozíciók

 

A kuruc publicisztika e két nagy hatású típusát az irodalmi jelleg hasonlósága, a szónoki-retorikus forma azonossága kapcsolja egymáshoz. Feladatuk a világ és az ország tájékoztatása a magyar ügy igazáról, a szabadságharc okairól és céljairól, továbbá az időszerű kérdésekben való meggyőzés, felvilágosítás és propaganda. Időrendben, fontosság és mennyiség szempontjából is a kiáltványok, pátensek állnak az első helyen.

A szabadságharc publicisztikájának első terméke a Bercsényi kézírásában fennmaradt híres Breznai kiáltvány, melyben Rákóczi és Bercsényi 1703. {360.} május 6-án lengyel földről hadba szólította a "minden rendű igaz magyarokat". A fölkelésnek ez az alapokmánya a nemesi kuruc költészet frazeológiájára emlékeztetve sorolja elő a "német nemzet"-nek az "édes haza", a "szabadság nemzete" elleni, "Isten és Törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat hatalmasan foglaló s fogyató, becsületünket tapadó, sónkat kenyerünket elvevő, életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom" bűneit.

A pátensek sorából Rákóczinak a szabadságharc okairól és céljáról a keresztény világhoz intézett kiáltványa, a Ráday által szép latinsággal fogalmazott, Rákóczitól sajátkezűleg javított Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera. ("Megújulnak a híres magyar nemzet sebei ..."), (Debrecen 1704) a legnevezetesebb.

Magyar szövege minden bizonnyal Ráday kezétől való (Debrecen 1704); lengyel, francia, holland, német, török fordítása, angol kivonata szintén ismeretes. A kiáltvány 21 pontba foglalva megrázó erővel és kérlelhetetlen logikával tárta föl a nemzet sérelmeit és okolta meg a harc jogosságát. Érvek, szónoki kérdések, érzelmes hazafias sóhajok mind annak kidomborítását célozzák, hogy a magyar nemzet végső veszedelmében, régi szabadságának védelmében fogott fegyvert, mivel az osztrák ház, amióta csalárdul megszerezte a magyar koronát, mindig az ország ősi szabadságának eltiprására törekedett. "Oh! Szabad nemzet által elszenvedhetetlen kegyetlen szolgálat! – fokozza az indulatot a kiáltványíró – irtózik elménk annyi és oly sok gonoszinknak emlékezet is." A hatásos barokk szimbolikával induló kiáltvány azzal a szent meggyőződéssel zárul, hogy "midőn ennyi gonoszok közt habzó hajóját igaz igyünknek a tovább való előmenetelnek széles tengerére bocsátjuk, az Isten gondviselésének boldogító szelei által régi boldogságának bátorságos révpartjára elvezérli". Az érzelmi pátosszal telített és ünnepélyes retorikával szerkesztett manifesztum a régi magyar politikai irodalom első remekműve Zrínyi röpirata óta. Ráday kiváló alkotásának a hangja a későbbi kiáltványokban is továbbzeng, olykor tartalmilag és érzelmileg is gazdagodva.

Az alkalmi pátensek közül néhánynak a felsorolása is érzékelteti változatos tartalmukat, felhasználásukat és célkitűzésüket: jobbágyságról való pátens (1703), hadfelkelést elrendelő pátens a vármegyékhez (1703), kiáltvány a rácokhoz (1703), pátens a bajor fronton császári kötelékben harcoló magyar katonákhoz (1704), kiáltvány a zsibói csata után az erdélyi és magyarországi rendekhez és lakossághoz (1705), kiáltvány a rézpénz ügyében (1706) stb. Kiemelkednek a selmeci és a nagyszombati béketárgyalások (1704, 1706) meghiúsulása alkalmából kibocsátott kiáltványok, melyeket a csapatok előtt is felolvastak, latinra fordítva pedig külföldön terjesztettek. Szárnyaló retorikával leplezték le a tárgyaló fél álnokságát és harcra tüzelték a megegyezésre hajlamos nemesi rendet. Közülük való a keserű, de elszánt hangulatból fakadó Kiáltvány Erdély lakosaihoz (1706. júl. végén) – Rákóczi egyik legszebb pátense –, mely a Recrudescunt barokk allegóriáját ismételve azzal a reménnyel szólítja fegyverbe Erdély népét, hogy a gondviselés "igaz ügyünknek a hadakozásnak habzó tengerére kibocsátott hajóját ... csendes révpartra juttatja". Erőt sugárzó győzelmi hangulatával a Ráday által fogalmazott {361.} Universis orbis Christiani(A világ keresztényeihez), (Ónod 1707. máj. 16.) emelkedik ki, amely a Habsburg-ház trónfosztásáról értesíti a keresztény világot.

Rákóczinak a pátensekkel rokon szellemű és stílusú országgyűlési propozíciói a rendi gyűlések elé bocsátott uralkodói előterjesztés hagyományos formáját változtatták a kuruc publicisztika kitűnő eszközévé, s irodalmi alkotássá. Áthatja őket a fejedelem egyéniségére jellemző fennkölt barokk pátosz, s meglepő újdonság magyarnyelvűségük. Nagyszabású szónoki beszédhez hasonlítanak, s noha Ráday fogalmazványában maradtak fenn, Rákóczinak döntő része volt szövegük kialakításában.

A csonkán fennmaradt Fejedelmi előterjesztés a szécsényi országgyűlésen (1705. szept. 12.) kiválón szemlélteti a propozíciók lendületes retorikáját. Imaszerű bevezető után, a kiáltványok patetikus stílusában tér ki Rákóczi személyes viszontagságaira, visszapillant a harcok történetére, a béketárgyalások menetére, az európai helyzetre, az "ausztriai háznak vérrel buzgó theatrumi"-ra, hogy végül a harc folytatásának szükségessége mellett törjön lándzsát.

Történeti és irodalmi szempontból méltó társa a nyomtatásban is megjelent Marosvásárhelyi propozició (1707. ápr. 12.), melynek Erdély politikai, gazdasági és hadi dolgainak rendbehozása, az erdélyi nemesek megcsökkent harcikedvének fölébresztése volt a célja. A fejedelem valóságos kép-zuhataggal árasztja el hallgatóit hatalmassá feszített, szóvirágokkal terhelt mondataiban: "árva nyögő gerlicé"-hez hasonlítja a "nemes hazá"-t, míg "amaz pávatollakkal tündöklő, s annak fényességével szomszéd tartományokat maga mirigyes uralkodására édesgető kegyetlen saskeselyű, az királyi dicső koronát maga vaskörmei közé ragadta". A propagandisztikus irodalmi alkotássá fejlesztett erdélyi országgyűlési előterjesztés Rákóczi barokk szónoki stílusának egyik legjellemzőbb példája. 1849-ben II. Rákóczi Ferenc szózata 1707-ből címmel, a magyar kormány Habsburg-ellenes propagandájának eszközeként nyomtatásban is kiadták.

niif.hu

 

 

 

Törökért németet

Nem lehet eltagadni, de nem is szükséges, hogy Magyarországnak a török uralomtól való felszabadítása nagy részben a németek érdeme.

Hanem az már megint az ő hibájuk, hogy a töröktől megszabadított Magyarországban úgy hatalmaskodtak, hogy a nemzet inkább a törököt kívánta vissza.

Durva erőnek dolgában a vallon és német katonák semmivel sem különböztek a janicsároktól; a várparancsnokok a basáknál csak annyival voltak jobbak, hogy azok bort ittak, ezek meg vizet. Ellenben Kollonicsnak az adórendszabályai éppen olyan jók voltak úr és paraszt levetkőztetésére, mint a török Chalil könyve.

Egyben pedig még túltettek a németek a törökökön abban, hogy a nemzeti közigazgatást is meg akarták szüntetni, mit a török nem bántott, s amihez addig a korábbi királyok sem nyúltak a hódolatuk alatt levő részekben.

A török tartott ugyan adószedőket, kádikat a behódolt területeken, de aztán nem bánta, ha a magyarok amellett vicispánt, szolgabírót maguk választanak, s saját törvényeik szerint látnak igazságot polgári és bűnügyekben. Az ő dolguk ez. A magyarok maguk hoztak arra törvényt, hogy senki közülük török bíró elejébe a pörét ne vigye; aki ezt teszi, feje vétessék, s ezt a vétséget „törökösödés”-nek nevezték. Aminthogy ily vétség miatt ki is lett mondva a halálítélet két nemes úrra. A török nem vette ezt sértésnek. Úgyhogy amint a török kihúzta a lábát Magyarországból, ott volt a kész megyei kormányzat (tökéletes alkotmány a maga idejében).

Most a német kormány egyszerre olyan könnyedén le akarta törülni, mint ahogy egy tábláról a krétaírást nedves szivaccsal letörülik. Magyarországból egész Ausztriát akartak csinálni.

Ekkor mondta ki Kollonics e jelszavát: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam” – „Magyarországot előbb rabbá teszem, azután koldussá, végre katholikussá.”

Hasztalan tiltakoztak e vakmerő kísérlet ellen az ország főurai: különösen Széchenyi Pál kalocsai érsek: az önkény uralma behozatott Magyarországra.

Új nagy adókat vetettek ki az országra, nemesekre és jobbágyokra egyaránt, amik a földesurakra még annyival terhesebbek voltak, minthogy a jobbágy adótartozását, ha azon meg nem lehetett venni, a földesura tartozott megfizetni: úgyhogy egy „portá”-nak az adója készpénzben 300-400 frtra, terményszolgáltatással együtt 1000 frtra is felrúgott. Ez rosszabb állapot volt a tatárpusztításnál.

A törökkel béke volt már kötve, Tököli Nikomédiában ült már: a szabadsághősök elmúltak, az itt-amott kitörő pórlázadást pedig maguk a megyék elfojtották: mint a Kiss Albertét, az Ubrisikét, a Szalontaiét és Tokajiét: akik megannyian mind a nép legalsó osztályából fölkerekedett vezetők voltak: az egyik parasztzsellér, a másik talpas, a harmadik faluzó olajáros; a seregük dologtalan gyülevész, csavargó, haramia; semmi magas eszméért nem lelkesülő, csupán dúlni, rabolni, pusztítani elindult had: ezeknek az utálatos zendülése sújtotta még a lefegyverzett nemzetet; mert ezek nem a német elnyomó zsarnok had ellen támadtak, hanem az urasági kastélyok, a birtokos osztály ellen.

S ahol a nemzet minden bajait elpanaszolhatta volna a királynak, ahol azoknak orvoslását eszközölhette volna – országgyűlés többé nem tartatott.

Magyarországot meghódított tartománynak nézték, önkényuralom alá vetették.

Jókai Mór

Breznai kiáltvány

A breznai kiáltvány vagy brezáni pátens vagy brezáni kiáltvány a legnevezetesebb okirat a II. Rákóczi Ferenc által kiadott pátensek, (a korabeli latin szaknyelvben a latin patens jelentése az parancs, törvényerejű rendelet, elöljárói engedélyirat, nyíltparancs, nyílt levél volt) sorában. 1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán (Brezna, Bržezan, régi magyar nevén Brezán, lengyel nevén Brzeżany) várában. 1703. május 12. keltezéssel II. Rákóczi Ferenc herceg, magyar főnemes és Bercsényi Miklós gróf kiadta a "nemes és nemtelen" országlakosokat hadba hívó " Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós.…" kezdetű „breznai kiáltványt”. Ennek a fegyverbe szólító pátensnek három magyar nyelvű példánya, a szabadságharc publicisztikajának első emléke, Bercsényi kézírásában maradt fenn, melyeket Thaly Kálmán fedezett föl (Egész terjedelmében közölte a "A székesi gróf Bercsényi család. 1470-1835." című művében, 469—471. 1.).

A breznai kiáltvány szövege

„ „Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna…

(…)

Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes nyomorúságinak megváltása, nem változása következzék: senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az előljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.

Költ Lengyelországban Brzezán várában, 12. May 1703"

”

verkata.com

 

 

RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM EMLÉKIRATAI
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIG

1703

Nem szándékom itt előadni a magyar nemzet történetét, sem részletezni, mi történt vele, mióta törvényekkel biztosított szabadságaitól megfosztották, és egy idegen nemzet uralma alá vetették. Bűnei hozták rá idegen fejedelmek vasvesszőjét, amellyel Isten igazsága megfenyítette - annyira, hogy az ország minden rendje érezte csapásait. A törvényt nem ismerő uralomvágy mindenre kiterjedt. A közös bajokat, amelyek ellen a nemzet küzdött, könnyen vettem mindaddig, amíg az ifjúság kicsapongásai közben öt évet töltöttem Csehországban, a többit Olaszországban vagy a bécsi udvarnál. De aztán újra letelepedtem hazámban, amelynek sok magán sérelme és még inkább közös sérelme jobban megéreztette velem, milyen elnyomás alatt nyögött a haza. Minthogy mindezt előadtam már Vallomásaim első könyvében, itt nem ismétlem meg. Ugyanez okból nem idézem vissza azt sem, mit tettek velem, s mi történt fogságom előtt, fogságom alatt és szabadulásom után, minthogy ezek legnagyobb részben egy magánszemélynek, egy szabadságot szerető polgárnak a tettei, hanem áttérek arra, amit a háború folyamán cselekedtem mint nyilvánosan szereplő személyiség.

Egyáltalán nem félek kijelenteni előtted - ó, Örök Igazság, akinek ezeket az Emlékiratok-at ajánlottam! -, hogy minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt - és a világi becsület, amelynek forrása természetes nagylelkűségem volt, az munkált bennem bűnös módon veled szemben, ó, Istenem, mert hiszen e különböző indítóokok mind magamra vonatkoztak és önmagamban végződtek.

Amint a börtönből kiszabadultam és Varsóban Bercsényi gróf személyében hozzám hasonló sorsú bajtársra akadtam, minden tanácskozásunk oda irányult, hogy hazánk hasznára fordítsuk az Európát fenyegető nagy háború körülményeit. De ez a gróf akkor már csalódott Ágost lengyel királyba vetett reményében, és sem tanácsot, sem segítséget nem talált. Nem maradt más reményem, mint a francia király támogatása és segítsége az ősömmel, I. Györggyel kötött szerződés értelmében, amely utódaira is kiterjedt, és így megválasztás esetén biztosította családom számára az erdélyi fejedelemséget. Nem volt birtokomban a Franciaországgal kötött szövetség eredeti okmánya, sem pedig a svédekkel kötött hasonló szerződés, mégis azzal biztattam magam, hogy e megállapodások emléke indítóokot szolgáltathat nekik, és hogy az ügyek állása még többet eredményezhet. Ezért erre az alapra támaszkodva nyilatkoztam du Héron márkinak, Franciaország akkori követének a lengyel udvarnál; kértem őt, fejtse ki szándékomat urának, a királynak. Még a börtönből való szabadulásom és Lengyelországba érkezésem előtt Bercsényi gróf felvilágosította a lengyel királyt és a nevezett követet, milyen eszközökkel és lehetőségekkel lehetne háborút kezdeni Magyarországon, és milyen előnyök származnának ebből; ennélfogva ezt a követet már megnyerte tervünknek.

De minthogy a Legkeresztényibb Király a spanyol király nevében Olaszországban megkezdett háborút egy időközben elég időszerűtlennek bizonyult tanács következtében még nem üzente meg hivatalosan, a követ jelentette nekem, hogy ura, a király ez okból nem vehet engem nyíltan pártfogásába, de azért mindent megtesz, ami szükséges személyem megvédésére, s hogy meg kell várni, amíg a háború kitör Franciaország és a császár között, és mindaddig el kell rejtőznöm Lengyelország néhány nagyurának barátságos védelme alatt. Ez az ajánlat már az ügyek kezdetén felfedte előttem, milyen kevés súlya volt a fent említett szövetség emlékének. De a lengyel király és az ország főurainak legnagyobb része a császár pártján állt, s ezért számomra minden veszéllyel volt tele. Rá kellett bíznom magamat a követ tanácsaira. Ő nagy őszinteséggel és éber buzgalommal látott személyem biztosításához, és azt hitte, nem találhat a Franciaország érdekeihez vonzódó nagyok között olyasvalakit, akire több bátorsággal bízhatná személyemet, mint a bełzi palatínus feleségére, aki az utolsó királyválasztás folyamán odaadó híve volt Conti herceg pártjának. E hölgy szelleme, férfias bátorsága és nagylelkűsége meghazudtolta nemét. De minthogy ő Csehországban tartózkodott, a karlsbadi fürdőben, elhatároztuk, hogy megvárjuk visszajövetelét, elrejtőzve Męciński kapitány vagy sztaroszta birtokán, aki nagy barátja volt Bercsényi grófnak. Mindketten körülbelül négy hétig maradtunk a miński kastélyban, egészen a bełzi palatínus feleségének visszatértéig; aztán anélkül, hogy bárki is tudott volna rólunk, visszamentünk Varsóba.

Két év múlva du Héron márkit, az én odaadó barátomat hirtelen letartóztatták Varsóban, és a lengyel király parancsára visszaküldték Franciaországba, mert az a gyanú merült fel ellene, hogy levelezett a svéd királlyal. Tisztének betöltéséig a lengyelországi ügyek intézésére a Danckában székelő Bonnac márkit jelölték ki. Ő már parancsot kapott urától, a királytól, hogy viseljen rám gondot és adjon évi segélyül nekem tizenkétezer, Bercsényi grófnak nyolcezer francia livre-t. De ami a lényeges ügyet illeti, a Magyarországon indítandó háborút, e tekintetben minden lassan ment, minthogy számomra ismeretlen követtel kellett tárgyalnom, és a francia udvar még csak nem is remélte, hogy végre lehet hajtani azt, amit feléje terjesztettem.

Javaslataim ezek voltak: 1. Tartsanak készenlétben Danckában pénzt, tiszteket és mindenfajta fegyvert, amit rendelkezésemre bocsáthatnak. 2. Ösztönözzék Lengyelország nagyjait, hogy állítsanak négyezer lovast és ugyanannyi gyalogost, akikkel behatolhassak Magyarországra; mert ebben a királyságban akkoriban nem voltak császári csapatok, a helyőrségeket hiányosan látták el, a várakat és erődöket rosszul őrizték, s így könnyen biztathattam magam azzal, hogy a nép és a nemesség megmozdul majd, és segítségükkel megszerezhetem az erősségeket. Azt reméltem, hogy seregem egyesülhet a bajor választófejedelem seregével, és az ország beleegyezésével ezt a fejedelmet emelhetem Magyarország trónjára. Ő már akkor elfoglalta Linz és Passau városát Felső-Ausztriában.

Ezeket a terveket felterjesztettem a lehetőségeket és előnyöket kimutató felvilágosításokkal együtt de minthogy a miniszter és az udvar, akik tárgyalták, semmit sem tudtak Magyarország ügyeiről, alig tartották lehetségesnek. Nem vetették el, de azt hitték, hogy mindezek a tervek kétségbeesésből vagy pedig minden véglethez vonzódó szándékokból erednek. A kivitel megkönnyítésére hozzátettem: hasznos volna, ha a francia király valamilyen eszközzel rábírná a törököket, hogy támogassák Thökölyt. Így múlt el lengyel száműzetésem két éve, nagy lassúsággal vitatva hasonló javaslatokat.

Eközben a magyar népet tűrhetetlen követelésekkel és adóemelésekkel nyomorgatták. Elrendelték, hogy a vármegyék állítsanak tizenkétezer embert, akiket majd Olaszországba és a Birodalomba küldenek. Az ország bővelkedik sóban, mégis a rá kivetett vámok következtében annyira megnövekedett a só ára, hogy a szegény nép kénytelen volt kenyerét só nélkül enni.

E sok szenvedéshez járult még a vámhivatalokban és az adókivetésnél elkövetett rengeteg visszaélés meg mindenfajta csalás: az őröket megkettőzték, s ezek oly mértékben kegyetlenkedtek, hogy azok, akik a rendeleteket megszegték, a büntetéstől és fenyítéstől való félelmükben és elvesztve minden reményüket a kegyelemre, kénytelenek voltak bujdosni az erdőkben és hegyekben. Munkácsi hercegségem jobbágyai is ezek között voltak. Ők voltak az elsők, akik ez év kora tavaszán követeket küldtek Lengyelországba, egy Bige László nevű embert egy orosz pappal, megtudakolni, vajon élek-e még. A határon bolyongtak, s amikor végül bizonytalan hírekből meghallották, hogy Brezánban él néhány magyar, arrafelé vették útjukat, és ott hosszú keresés után megtaláltak engem. Előadták nekem a nép végső nyomorát, a kétségbeesést, amely arra kényszeríti őket, hogy fegyvert fogjanak, ha állapotukat megszánom és bármiféle segítséget ígérek nekik. Hogy csak kisszámú császári csapat tartózkodik az országban a helyőrségek kivételével; hogy a Montecuccoli-ezred már meg is kapta a parancsot az indulásra, és útban van Olaszország felé, s ezért, ha bármilyen kis segítséget nyújtanának nekik, könnyű volna fegyverfogásra bírni a lakosságot; hogy a nemesség kétségkívül csatlakozna a vármegyék állította csapatokhoz, amelyek ez idő szerint szétszóródtak az egész országban, mert erőszakkal besorozták őket, és el kellett hagyniok hazájukat és tűzhelyeiket; hogy mindennek következtében minél hamarabb kilátásba kell helyezni a segélyt, mert különben azok, akik alkalmasak a fegyverfogásra, kénytelenek volnának elhagyni az országot.

Ezek voltak a nép kevéssé megfontolt előterjesztései. Oktalanság lett volna rájuk támaszkodni, de nem lett volna helyes egészen elvetni őket. Ezért, miután tanácskoztunk Bercsényi gróffal, elhatároztuk, hogy részünkről is elküldünk egy embert, aki megtudakolja, mennyi az igazság abban, amit nekünk előadtak, s különösen, hogy bizonyságot szerezzen a tiszántúli nép hajlamáról és titkos megmozdulásairól. E célra a gróf lovászát választottuk, egy természettől fogva elég tehetséges és hűséges fiatalembert; neki kellett biztosítania a népet arról, hogy még élek, a közelben, s hajlandó vagyok segíteni őket, ha készséget, engedelmességet, tevékenységet és hűséget remélhetek. Ez az ember két hónap alatt bejárta birtokaim legnagyobb részét és a tiszántúli vidéket. A nép Pap Mihályt adta melléje kísérőül. Alig tudta elmondani a szeretetnek és örömnek azokat a jeleit, amelyekkel mindenütt fogadták; s hogy ennek következtében csak parancsokat és zászlókat kell küldeni, és ez a fej nélküli sokaság hadsereggé alakul, mert egy része, amelyik nem tudta már elszenvedni nyomorát és kivárni e nyomor enyhítését, visszavonult a hegyekbe, ahol parancsaimra vár.

Minthogy az ügyek ilyen háborgó állapotban voltak, s a nép hajlamra a tanúsított örömből ítélve ilyen kedvező volt, úgy döntöttünk, hogy ki kell használnunk a lelkek hevülését, és néhány zászlót és hadi jelvényt kell nekik megbízottainkkal elküldeni nyílt levelek kíséretében, aláírásommal és Bercsényi gróf aláírásával ellátva, s ezekben segélyt kell ígérnünk nekik. Szigorúan meghagytuk, hogy újabb parancsainkig ki ne bontsák ezeket a zászlókat, ne fosztogassák a nemességet, hanem igyekezzenek hadicsellel elfoglalni néhány helyet, amelyet a németek rosszul őriznek. Így elküldvén megbízottainkat, felkerestük barátainkat, Wiśniowiecki herceget és Potocki kijevi palatínust, hogy birtokaimat elzálogosítva néhány segítő csapatot kapjunk tőlük. Miután ez az utunk sikerrel járt, helyesnek tartottam hogy Bercsényi gróf utazzék Varsóban, s onnan - ha szükséges - Danckába, ahol értekezzék Bonnac márkival, tudósítsa őt mindarról, amit már tettünk, s kérje meg, hogy jelentős pénzösszeggel segítsen egy ilyen fontos vállalkozást, amelynek még nagy következményei lehetnek. Elhatároztam, hogy utazása alatt Oleszycén maradok a bełzi palatínus feleségénél, hogy közelebb legyek, és titkos utakon irányíthassam a Magyarországon megkezdett ügyeket, s a nép forró indulatát a közeli segítség reményével féken tartsam.

Körülbelül tizenöt nappal Bercsényi gróf elutazása után, az említett palatínusné kíséretében meglátogattam drożdowicei birtokán Kątski podóliai palatínust, tüzérségi tábornokot, bizalmas barátunkat. A palatínához érkezett levelekből megtudtam, hogy több magyar nemes jött Lembergbe; féltem, hogy érkezésük célja kitudódik, s ezért helyesebbnek tartottam Drożdowicéra hívni őket. Előadták, hogy megbízottaink érkezése után és a zászlókat meglátva az egész nép - támogatásom reményétől föllelkesítve -, nem tudta megállni, hogy fegyvert ne ragadjon, és közös lélekkel össze ne fogjon felszabadítani hazáját és családját az idegen járom alól. Élükön Majos István állt, aki nemrég jött Pap Mihállyal együtt. Ez egy bátor, de szegény nemesember volt. Előadta, hogy a népből több ezren fegyvert fogtak, s a határon érkezésemre várnak; s ezért az ő nevükben is kértek engem, ne hagyjak cserben ilyen sokaságot, mely csak az én segítségemben bízva és reménykedve szánta el magát a legvégsőkre, és nem hiányzik se szívük, se bátorságuk ahhoz, hogy pontosan végrehajtsák parancsaimat, de vezérre van szükségük, aki felhasználja lelkességüket és gyűlöletüket; hogy számuk naponta növekszik, és nem maradhatnak már soká tétlenül. Azért küldték el őt társaival együtt, hogy engem hozzájuk kísérjen vagy új parancsokat vigyen nekik. Íme, ebből állott ennek a fölkelt népnek üzenete, mely egy idő óta Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyék határán fosztogatta a nemességet, a templomokat, a malmokat, miután parancsom és szándékom ellenére kibontották nekik küldött zászlóimat.

Már megtettem az út felét, amikor Drohobyczon, egynapi járásra a magyar határtól futárok érkeztek és előadták, hogy ezt a vezérek és őrök nélküli, borba és álomba merült fegyveres népséget Károlyi Máramaros megyében, Dolhánál szétverte, zászlóikat is elvesztették, s a szanaszét menekülők a szomszédos hegyekbe vonultak vissza, és ott parancsaimat várják.

Így ilyen szerencsétlenül kezdődött a magyarországi háború, amelybe - önként bevallom - az okosság minden szabálya ellenére fogtam. Csak egy fiatalember hevessége és a haza szeretete lelkesített. Még visszavonulhattam volna, és volt is rá nagy okom. De bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét, és kitűzött célomban szilárdan bízva elküldtem Kálnássy Istvánt Wiśniowiecki herceghez és Potocki kijevi palatínushoz, hogy sürgesse a várt segítséget.

Elhatároztam tehát, hogy folytatom utamat, s a szétszórt népet újra összegyűjtve, a lengyel határon rejtőzve várom meg a segélycsapatok érkezését, és nem hagyom kialudni a nép szívében lángra kapott tüzet. Azt mondták nekem, könnyű összegyűjteni a szétverteket, sőt munkácsi hercegségemben ötezer gyalogos és ötszáz lovas várja jöttömet az ország határán.

Másnap folytattam utamat és egy Skole nevű faluhoz értem Lengyelországban - mint már említettem - a podóliai palatínus katonáinak kíséretében, akiket azzal az ürüggyel küldtek velem, hogy behajtják a tüzérség pénzének hátralékát.

Skole lakói azonban utamat állták. De a szóváltás közben egy zsidó felismert, s a vita örömmé meg udvariassággá változott. Érkezésem hírére előjött egy Petronius Kamiński nevű derék öregember - az orosz szerzetesek szomszédos kolostorának főnöke, aki engem valaha még mint gyermeket a karján hordozott -, örömkönnyeket ontott láttomra, nem tudott betelni látásommal, és elkísért egészen a határig.

Elrendeltem, vezessék hozzám a hegy túlsó oldalán tartózkodó csapatokat. Déltájban érkeztek, botokkal és kaszákkal felfegyverezve. Ötszáz ember helyett alig volt kétszáz gyalogos, rossz parasztpuskákkal fölszerelve, és ötven lovas. Vezérük Esze Tamás volt, egy paraszt, tarpai jobbágyom, és Kis Albert, bűneiért körözött tolvaj és gonosztevő.

Puskák hiányában kardokkal, és vasvillákkal és kaszákkal fegyverkeztek fel, és kijelentették, hogy velem akarnak élni-halni.

Csapataim létszáma néhány nap alatt háromezer emberre emelkedett. Erejüket túlbecsülő paraszti lelkesedésük is napról napra növekedett. Kihasználva tehát jobbágyaim jóakaratát, könnyűszerrel rábeszéltem őket, hogy engedjék át igáslovaikat, és így növeljük meg a lovasok számát. Így tehát parasztpuskákkal felfegyverzett lovasságom hamarosan megnőtt háromszáz emberre, s a hírnév, amely mindig megnagyítja a dolgokat, ezt a számot ezerre emelte.

Míg a határon ez történt, Károlyi a dolhai vállalkozás felett érzett örömében és büszkeségében elvitte a bécsi udvarhoz az ez alkalommal zsákmányolt öt lobogót mint hűsége zálogát és hiteles tanúságát annak, hogy szétverte a felkelőket. A győzelem e jelei láttára az udvarnak nem maradt többé kétsége afelől, hogy teljesen megszűnt a népmozgalom, amelyet én szítottam vagy csak a saját kétségbeesésük. Ezért hát elrendelték, hogy a Montecuccoli-ezred, az egyedüli csapat, mely a helyőrségeken kívül Magyarországon tartózkodott, folytassa útját Olaszország felé.

Miután hadaink száma és bátorsága így megnövekedett - mint már említettem -, átléptem Magyarország határát, mint Caesar a Rubicont. Kis hadseregem napról napra nőtt, a szomszéd megyék nemessége is hozzám szított, és elküldte a legszegényebb nemeseket, hogy tudakozódjanak hadaim állapotáról és szándékaimról. Egyesek figyelmeztettek a rám váró veszedelemre, hogy a németek orgyilkosokat küldtek megölésemre, mások hírül adták, hogy a Montecuccoli-ezred vértesei Ungvárra érkeztek. Ezt a hírt megerősítette egy nemrég érkezett nemesember is, aki néhány napig együtt utazott a nevezett ezreddel. Nem kételkedtem tehát e hír igazságában. De nagyon súlyos következményű lépésnek tartottam egyetlen ezred közeledtének első neszére hirtelen visszavonulni olyan haddal, amelyről mindenütt azt hitték, hogy tízezer embert tesz ki. Ez a félénk mozdulat egyképpen lehangolhatta volna a népet és a csapatokat. Másrészt azt kellett hinnem, hogy veszélyesebb egy szalmatetős faházakkal teli, mindenfelől nyílt helységben, a valóságban a legjobb esetben is parasztpuskákkal felszerelt háromezer gyalogossal és ötszáz lovassal bevárni egy ezerkétszáz vértesből álló hadat, és így kitenni személyemet és hazám érdekeit a végső veszélynek.

Nagy szükségem volt hát jó tanácsra, hogy egyrészt megőrizhessem a katonák bátorságát meg a saját erejükről alkotott jó véleményüket, másrészt kikerüljem a sürgető veszedelmet. Üdvös tanácsot csak magamtól várhattam. Mindenfelé portyákat és kémeket küldtem és elhatároztam, hogy eltitkolom a németek közeledtének hírét, s az éjszaka folyamán a nép teljesen fegyvertelen részét elküldöm a hegyek közé a várostól két mérföldre fekvő szentmiklósi várhoz azzal az ürüggyel, hogy majd parancsomra az erdőkön át járják körül az erősséget, és hátul jöjjenek aztán vissza. Így a várbeliek azt hiszik majd, hogy új csapatok érkeztek. Igazi okom azonban az volt, hogy e színlelt ürüggyel eltávolítsam a teljesen fegyverteleneket, tehát hadam legnagyobb részét, s aztán, majd ha megtudom a mindenfelé kiküldött portyáktól a németek közeledtét, lesz ürügyem a visszavonulásra, mintha csapataim nagyobb részével akarnék egyesülni, és így a nép szemében ez az egyesülő mozdulatom nem tűnik majd félelem okozta visszavonulásnak. A jobban fölfegyverzettek egy kis részét visszatartottam magamnál, aztán lepihentem.

Másnap hajnalban, amikor az aznapi őrség éppen indult felváltani azokat, akik este visszahúzódtak a város alatt folyó Latorca szigetére, és már a vizen is átkeltek, hogy elfoglalják nappali őrhelyüket, és a magaslatokra felállították az őrszemeket is - egy ellenséges svadronra bukkantak, az megtámadta és visszanyomta őket.

Fölbátorítottam az enyéimet, menetoszlopokba állítottam őket anélkül, hogy nagyon ügyeltem volna a rendre, mert hiszen úgyis képtelenek voltak a sorokat betartani. A németek a házamon túl felgyújtották a házakat. A szél füstbe borított mindent, és ezt javunkra fordítottam. De amikor a tér közepére értem, oszlopom vége ingadozni kezdett, és vissza akart fordulni. Megállítottam az oszlop elejét, újra bátorítottam őket, és menetünk megindult a svadron szeme láttára. De az meg se mozdult, nyilván arra számított, hogy a hátvédre veti magát akkor, amikor majd elöl is megtámadnak minket. Én az oszlop közepére lovagoltam körülbelül tizenöt lovassal, akik hajlandók voltak mindennel szembeszállni, ami bennünket érhet. Egy közkatona közeledett felém, és azt tanácsolta forduljunk a folyó felé, ott tud egy gázlót, melyen a gyalogság könnyűszerrel átkelhet, és elérheti a szemben levő Oroszvég falu sövényét, onnan pedig a szőlőket és az erdő borította magas hegyeket.

Egy percnyi habozás nélkül elfogadtam ezt a tanácsot. Az ellenség már bekerítette a várost, az volt a szándéka, hogy benne éget minket, és ráadásul még gyalogságot is várt a várból. Nagyon zavarba jött, amikor látta, hogy átkelünk a folyón. Néhány svadron utánunk is jött, de akkor már áthaladtunk a sövényeken, ahonnan kényelmesen eljutottunk a szőlődombokra. A szőlődombok tetején megállítottam csapataimat, és ekkor megláttuk a várból menetelő gyalogságot tábori ágyúkkal, s a mezőkre torkolló utcákon svadronokba sorakozott Montecuccoli-ezredet. Siettettem a menetet, hogy elérjem a lengyel határt, mert féltem, hogy vagy a németek, vagy a szomszéd Máramaros megye nemessége elvágják azt a három utat, mely a Latorca, a Kispinnye és a Nagypinnye völgyeiben húzódik. Így kétnapi menetelés után szerencsésen megérkeztem Zavadkára, egy birtokomhoz tartozó faluba, mely a lengyel határon fekszik. Néhány nap múlva megérkezésem híre megszüntette a nép szomorúságát, a szerencsétleneket nagy öröm fogta el, és kezdtek megint körém gyűlni.

A németek büszkék voltak győzelmükre, a vár ágyúinak védelme alatt táboroztak, de nem tartották helyénvalónak, hogy engem a hegyekben üldözzenek. Június hava ilyen bosszantó események között telt el. Június vége felé jól felszerelt magyar lovasok vonultak el fényes nappal a vár és a Montecuccoli-ezred szeme láttára, és csatlakoztak hozzánk. Ez a csapat jó katonákból állt, és el volt látva mindazzal a zsákmánnyal, amelyet már régebben ejtett a tiszántúli síkság lakosai között és a nemesség házaiban. De a vármegyék bandériumai üldözték őket, ők nem tudtak ellenállni a síkságon, és ezért visszavonultak felénk. Az idők folyamán e csapat legnagyobb része levetkőzte a rablók vadságát, emberségesebbé és rendezettebbé vált, és katonai rangokat és fokozatokat érdemelt ki magának. Kis idő múlva Bercsényi gróf szerencsésen befejezte varsói útját, magával hozott a kijevi palatínustól két század románt és két század dragonyost, Wiśniowiecki hercegtől pedig másik két századot, ezekkel együtt hozzánk csatlakozott.

A nép e jelentéktelen segítségtől felbátorodott, mert remélte, hogy még nagyobb segítséget is kap, és mert a gróf pénzt is hozott magával. A francia követ arról biztosított, hogy nemsokára ötezer zecchinót küld nekünk. Szétosztottam a katonák között egy havi zsoldot, hogy ezáltal jobban tudjam őket engedelmességre szoktatni és megtartani őket zászlóim alatt. A fent említett magyar lovasok hírül hozták, hogy az Alföldön az egész nép türelmetlenül várja jöttömet, és arra kérnek, igyekezzem bármi módon átkelni a Tiszán. Minthogy a hegyek között semmi reményem sem volt arra, hogy a lovasságot szaporíthatom, javaslatunk célszerűnek látszott, de nehéz volt mintegy négyszáz lovassal és kétezer nagyon rosszul fölfegyverzett gyalogossal - mert csak ennyi maradt azután, hogy a városban rajtam ütöttek - leszállni az Alföldre és magunk mögött hagyni a Montecuccoli-ezredet. A Borsova, Tisza és Szamos folyók megáradtak, sárral és mocsárral borították a síkságokat, ligeteket és erdőket, s így a folyók ágya megközelíthetetlen volt. De ezeket a nehézségeket legyőzte a katonák bátorsága és a szükségszerűség. Ugyanis nem lehetett volna tovább a határon tartani a Lengyelországból jött csapatokat. Július vége felé biztos forrásokból megtudtam, hogy Bereg és Ugocsa megyék nemessége, száz német gyalogossal Szatmár helyőrségéből és ugyanannyi lovassal a Montecuccoli-ezredből, Tiszabecs falunál foglalt állást Csáky István, a két nevezett vármegye főispánjának parancsnoksága alatt. Az volt a szándékuk, hogy megakadályozzák a folyón való átkelésemet. E csapatok egyik része Beregszászban, az én városomban szállt meg, a folyón innen. Elhatároztam, hogy nagy gyorsasággal és titkon nyomulok előre a szomszédos hegyek és erdők rejtekútjain át, és megtámadom őket. Előbb zűrzavart akartam okozni e seregben, hogy hatalmamba kerítsem az átkelésre készenlétben tartott hajókat. Hajnalban megindultunk, és a rá következő, nagyon esős éjszakán csak néhány órát pihentünk, aztán a lovassággal megérkeztem Beregszász közelébe. Ott megtudtam, hogy csak huszonöt német és ugyanannyi magyar lovas kelt át a folyón, a többiek a túlsó parton maradtak azzal a szándékkal, hogy szemmel tartanak, mert a hír rendkívüli módon megnagyította seregemet. Hogy ezek meg ne menekülhessenek, elhatároztam, hogy hatalmamba kerítem azt a gázlót, amelyet tizenöt elsáncolt német gyalogos őrzött. Gyalogságom a sárral borított utak kényelmetlensége miatt még nem csatlakozhatott hozzám, de magyar lovasaim elfoglalták ezt a sáncot. Ezalatt a németekből és magyarokból álló portya visszafelé közeledett, mit sem sejtve arról, ami történt. Csapatokat állítottam lesbe a bekerítésükre. De a németek felfedezték ezeket és amikor látták, hogy nem menekülhetnek, a folyó egyik kanyarulata mögé vonultak vissza. Ott nemcsak a német lovasság és gyalogság és a folyón túl elhelyezett megyei hadak tüze védte őket, hanem még további segítséget is küldtek nekik, s ezek a part fedezékeiből biztonságban célozhattak. Azok a magyar lovasok, akikről említettem már, hogy Zavadkánál csatlakoztak hozzám, nagy bátorsággal megtámadták őket. De féltem, hogy elvesztem e legvitézebbeket közülük, s ezért elhatároztam, hogy a gyalogság megérkeztéig abbahagyom a támadást. De addigra ez a lovasság zárt sorokban támadva szétszórta az ellenséget: egyik része a Tiszának szaladt és belefulladt a mocsárba, a többiek futással akartak menekülni. Ezeket elfogták vagy megölték.

Ez volt az első, habár jelentéktelen összecsapás. A magyar lovasok bátorságát még a németek is megcsodálták. Amint esteledett, visszavonultam a szomszédos Vári nevű városba. Az volt a szándékom, hogy a várost kettészelő Borsova folyót teszem fedezékemmé. Kimerült lovasaim és a sáros utaktól elfáradt gyalogságom már kezdett lenyugodni, mikor a szomszédos kis városból, Beregszászból érkező menekülők hírül hozták, hogy a Montecuccoli-ezred már odaérkezett. Erre a hírre összegyűjtöttem csapataimat, lerontottam a hidat, őröket állítottam, de nem tudtam határozni, mihez fogjak, mert bár úgy látszott, hogy a Borsova patak fedez minket a Montecuccoli-ezreddel szemben, az az ellenség, amelyikkel napközben harcoltunk, mögöttünk volt és átkelhetett a Tiszán.

A kételyekkel és bizonytalanságokkal teli tanácskozások közben, és miközben kétfelől fenyegetett támadás, leszállt az éjszaka és az előreküldött őrszemek jelentették, hogy a tiszántúli ellenség - Csáky gróf a németekkel és a megyei csapatokkal - hidat ver, mivel hallani az ácsolás zaját.

De azok, akiket felderítésre Beregszász alá küldtem, jelentették, hogy ott csupán egy lovasszázad van, s azért jött, hogy megtudakolja, mi történik a Tisza mellett. Miután meghallották jöttünket, rögtön visszavonultak. Erről az oldalról tehát megszabadultunk a várható veszély fenyegetésétől, és az éjszaka hátralevő részét nyugalomban töltöttük. Virradatkor észrevettük, hogy a megyei csapatok, miután szétrombolták hajóikat, előttünk ismeretlen okokból szintén visszavonultak Szatmár felé, s a megyei nemesek minden irányba szétszóródva visszatértek házaikba. Később megtudtam, hogy ezt a rémületet a szökevény trombitás okozta, mert azt jelentette, hogy negyvenezer svéd és lengyel menetel ágyúkkal egyenesen Máramaros felé, hogy megostromolja Szatmárt. Ezt a hírt a nép költötte, hogy vágyainak hízelegjen vele, a trombitás pedig elhitte.

E siker után a vélemények megegyeztek abban, hogy meg kell kísérelnünk az átkelést a Tiszán. Előreküldtem Esze Tamást a folyó két partján fekvő falvakból gyűjtött ezredével, mi pedig követtük őt Namény felé. Az utakat annyira elborította a sár, a víz és a mocsár, hogy a gyalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolni. Másfél napi munkával átkeltünk a Tiszán - olyan sok gyalogos és lovas csatlakozott hozzánk, hogy néhány nap múlva egy nyolcezer emberből álló sereg látszatát keltettük.

Ez a hirtelen és lelkes parasztfelkelés megdöbbentette a nemességet. Visszavonultak váraikba és védett házaikba. A parasztokat mélységes harag fűtötte uraik ellen, és elhajtották nyájaikat és gulyáikat azzal az ürüggyel, hogy a nemesek csupán azért húzódtak vissza váraikba, mert a németekhez szítanak. Így hát a megyei nemesség nem tudta, melyik pártra álljon, mert egyformán félt a néptől és a németektől.

Eközben Nagyvárad környékének lakói, akiket átkelésünk híre fellelkesített, Bóné András vezérlete alatt fegyvert fogtak. Lovasságuk négyezer emberre rúgott, gyalogságuk háromezerre. Diószegnél gyülekeztek, de néhány nap múlva a nagyváradi erőd közelében fekvő Olaszi nevű város lakói meglepték táborukat, megverték és szétszórták őket. Vezérük Bóné, segítséget kért tőlem. Miután felismertem, hogy vereségüket saját hibájuk okozta, nem az ellenség ereje, helyesnek tartottam, ha sürgősen odaküldöm Bercsényi grófot egy lovas különítménnyel, hogy megnyugtassa őket, helyőrséget állítson föl Diószegen és a lovasságot táboromba vezesse. Én úgy színleltem, mintha egész hadammal a grófot követném, de Verébsár lakatlan mezőin vártam visszatértét. Vállalkozása csak néhány napig tartott. Visszatértekor körülbelül háromezer lovast hozott magával, akiket több joggal lehetett katonának nevezni, mint a többieket, minthogy nagy részük már a török háborúkban szolgált. Különféle módokon sürgettem a hajdúvárosokat fegyverfogásra, de nem tudtam őket rábeszélni. Csak úgy mutatkoztak hajlandónak, ha elfoglalom Kállót, ahol a lakosságon kívül a helyőrség csak negyven németből állt. Így hát meg kellett kockáztatni ezt a vállalkozást, és inkább bekeríteni, mint ostromolni ezt a négy bástyájú erődítményt. És hogy amennyiben e vállalkozás késlekedik, ne mulasszam el a többi megyében kínálkozó kedvező alkalmat, Ilosvay Bálintot Máramaros megyébe küldtem két vagy három Bereg megyei zászlóaljjal.

Már Kálló alatt táboroztam, homokbuckák fedezéke mögött. Felderítettem az erődítményt, és rohamot határoztam el. A diószegi csapatok olyan dühvel támadták meg az erőd kapuját, hogy fejszecsapásokkal akarták bevenni. Ennek a vállalkozásnak semmi eredménye nem volt. Semmim se volt, ami az ostromhoz szükséges, és más eszköz híján az égő nyilakhoz folyamodtam, hogy ezekkel felgyújtsam a bástyához egészen közel álló házakat és istállókat. Jutalmat ígértem a lengyeleknek és románoknak, és akadtak is köztük vállalkozók. Csakugyan felgyújtottak egy házat, de ezt a tüzet hamar eloltották. Mégis, ez a tűz adott alkalmat a lakóknak arra, hogy a parancsnokló hadnagyot megadásra kényszerítsék. Ez a tiszt a negyven emberből álló helyőrséggel együtt pártomra állt. A várban négy kis ágyút és néhány mázsa lőport találtam. Ebből állt a tüzérségem.

Mindezek igazán szerencsés események voltak, de ha a háború alapelveinek szempontjából néztem hadaim állapotát, és hogy egy igen tapasztalt tábornok ötszáz lovassal visszavonult Szatmárra, úgy nagyon kellemetlen dolgokat lehetett előre látni. Mert ha a Munkács körül táborozó Montecuccoli-ezred csatlakozik Glöckelsperghez, és a Szamos folyó védelme mögött átkelnek a Tiszán, könnyen szétszórhatták volna fegyvertelen, tévelygő csapataimat, melyeket olyan tisztek vezettek, akik teljességgel tudatlanok voltak a hadtudomány és fegyelem tekintetében. Éppen olyan veszedelmesnek és oktalanságnak látszott tehát az időt vesztegetni a Szatmár melletti síkságon, amikor semmi reményem sincs arra, hogy birtokomba vehetem ezt a jól felszerelt és jól megerősített várat, mint ezt az ellenséges helyőrséget meghagyni a birtokomba vett megyék közepén és nem fogni más vállalkozásba. Miután ezeket az érveket mérlegeltem, elhatároztam, hogy közeledem Szatmárhoz, mert így könnyebben meg tudom akadályozni az ellenség egyesülését, és megvédhetem a síkságot Glöckelsperg tábornok kitöréseitől.

Míg ez a Kraszna folyó mellett történt, addig én kellemes hírt kaptam. A Meszes-hegység hírhedt rablója, a román eredetű Pintye, meg akarván mutatni hozzám való hűségét, lejött Nagybánya városához - mely inkább arany- és ezüstbányáinak hírében, mint valódi kincsekben gazdag -, hogy azt számomra elfoglalja vagy pártomra állítsa. A lakosok meghódoltak és beengedték őt a tornyokkal védett falak közé, de amikor Pintye csapatai fosztogatni kezdtek, a lakosok összefogtak családjuk és tulajdonuk védelmére, s megölték Pintyét és társait.

A város azonban ezek után is elküldte hozzám követeit, hogy tettüket megokolják és nekem engedelmességet fogadjanak. Elfogadtam a város nevében tett hűségesküjüket, dicsértem eljárásukat, és visszaküldtem őket.

Nagykároly bevétele után elindultam, és a Szamosnál ütöttem tábort, Vetés falu közelében, egy mérföldre Szatmártól, hogy innen meg tudjam akadályozni a német lovasság takarmányozását. Ők azonban értesültek erről a mozdulatomról, a túlsó parton helyezkedtek el, és szét akarták rombolni a folyót medrébe szorító gátat, hogy a malmot víz borítsa el. De amikor előreküldtem a gyalogságot és tábori ágyúimat, visszavonultak. Szatmár várát a Szamos két ága fogta körül, s így mindkét partra szabad átjárásuk volt.

A forró nyár kiszárította a forrásokat, elapasztotta a patakokat, és a város fölött kettéágazó folyó nem tudta mindkét ágyát vízzel ellátni. Ezért a lakosok tanácsára ahhoz a tervhez folyamodtam, hogy a folyó egyik ágát eltérítem, és innen támadom meg a nagyon elhanyagolt földsáncokkal és bástyákkal körülvett várost.

Mialatt ezt a gátat emeltettem, a német lovasság a folyó másik partján kitörést hajtott végre. Lovasságom egy jó részét kiküldtem ellene, de előre láttam, mi történhetik, s ezért egy zászlóaljat állítottam gátam végére, hogy amennyiben lovasságomat visszanyomják, ez a zászlóalj támogassa. Az események csakhamar megmutatták, milyen hasznos volt ez az elővigyázat. A lovasság parancsnokai teljesen járatlanok voltak a haditudományban; anélkül, hogy harchoz rendeződtek volna, rárohantak az ellenségre és összezavarodtak. Az ellenség visszanyomta őket és néhány zászlót zsákmányolt, de csak kevesen sebesültek meg, és még kevesebben estek el. Lovasságom jó részének ez a szégyenletes viselkedése dölyfössé tette a németeket és elcsüggesztette az enyéimet. Azt hittem, könnyelműség volna tovább is ilyen közel maradni az ellenséghez, amely veszélytelenül küldhette ki gyalogságát a bokrok fedezete alatt, hogy meglepje vele táboromat. Úgyhogy amikor a gát elkészült, visszamentem táborozni Vetés falu mellé. Visszatérésemet különböző ürügyekkel lepleztem, nehogy visszavonulásnak látsszék a katonák szemében.

Megtudtam, hogy a Montecuccoli-ezred visszavonult Munkácsról, hogy Tokajnál üssön tábort. Nagy megkönnyebbülés volt nekem, hogy most már több kiváló embertől kérhettem tanácsot, s ezért összehívattam őket, hogy megtanácskozzam velük, mit kell tenni a szatmári erődítéssel. Bercsényi gróf, akinek egészsége helyreállt, visszatért a táborba: célszerűnek láttuk, hogy ez a tábornok számottevő haddal meginduljon Tokaj felé, tartsa szemmel a Monteccucoli-ezredet, akadályozza meg átkelését a Tiszán, és védje meg a vidéket kitörései ellen. De az ellenséget megdöbbentette seregem és a hirtelen népfölkelés, és teljesen tanácstalan volt. Nigrelli, Felső-Magyarország vezérlő tábornoka azt hitte, hogy annak a vidéknek megőrzése Kassától függ, s ezért még Bercsényi megérkezte előtt odahívta Tokajból Montecuccolit. Visszavonulása következtében a harangodi síkságon elterülő hajdúvárosok éppen úgy, mint a Hegyalján fekvő mezővárosok lakosai fegyvert fogtak és jókora sereget alkottak, melynek egy része Bercsényi gróf elé ment, másik része pedig útközben várta őt.

Nagyon bosszantó volt, hogy tétlenül kellett Szatmár alatt állnom s józan ésszel nem remélhettem, hogy elfoglalhatom, de nem tartottam illendőnek cserbenhagyni a pártomra állt megyéket. Hadaim száma ugyan annyira megnövekedett, hogy könnyűszerrel körülzárhatták volna a várat, de alig negyedrészük volt felfegyverezve, és haditudomány tekintetében a legotrombább tudatlanság uralkodott köztük. Ezért elhatároztam, hogy nem hagyom itt ezt a vidéket, amíg el nem foglalom legalább a várhoz nagyon közel épült és élelmiszerrel bőven ellátott várost. A lakók legnagyobb része hajlott hozzám, többen is voltak a németeknél, de a polgárok féltek a vár helyőrségétől. Éppen Sennyei báróval tanácskoztam, amikor az őrök polgárt hoztak, akik a várból jöttek. Elmondták, hogy a lakosok jelentékeny száma unja már az ostromot és körülzáratást, arra kér, kíséreljem meg a rohamot azon a helyen, amelyet a polgárság védelmez. A polgárság hajlandó támogatni vállalkozásomat, és őket küldte, hogy vezetőkül szolgáljanak és megmutassák a folyó gázlóit, melyeken a nyári szárazság és a Pálfalvánál emelt gát következtében a gyalogság könnyűszerrel átkelhet. De sietni kell a rohammal, mert félő, hogy késedelem esetén a titok kitudódik, vagy a folyó az esőktől megdagad, és nem lehet rajta átgázolni. Ennek a tervnek a végrehajtása nem látszott nagyon nehéznek, miután azonban tudtam, hogy hadaim nem értenek ahhoz, amit tenniök kell, csak nagy elővigyázattal foghattam bármely vállalkozásba. Elhatároztam tehát, hogy alkalmat keresek rá, s a lovasságot kicsalom a várból.

A hadicselekben jártas Sennyei báró jó tanácsot adott. Eszerint éjszaka a gyalogságomat a vezetők kijelölte földsáncokkal szemben levő bozótba helyeztem el, hogy füstjelre megtámadják az erősséget. Lovasságomat pedig a városkaputól kissé távolabb eső gyümölcsösökben állítottam lesbe. Reggel, kapunyitás után három-négy századot küldtem az őrség ingerlésére, s azt hittem, hogy a lovasság majd kitör, üldözi őket, mint ahogy megtette pálfalvai táborozásom idején, s akkor elvághatom őket. A kapuőrséget ingerelték, az ellenség mégsem tört ki. De kis idő múlva nagy port láttunk a Nagybánya felé vezető út bokrai közt. Ugyanezeket a századokat küldtem felderítésre, s megtudtam, hogy az éjszaka kijött ellenséges lovasság tér vissza takarmányozásból. Lesben álló csapataim parancsra se várva rendetlenül előrenyomultak; a németek, amikor meglátták ezt a porfelleget, vágtatni kezdtek, és lovasságom előtt értek a kapuhoz. De eközben a gyalogság szerencsésen elfoglalta a földsáncokat, különböző helyeken fölgyújtotta a várost, és könnyűszerrel elvághatta volna a németeket a vár bejáratától, ha nem oszlott volna szét fosztogatni. Miután a várost elfoglalták, el is hamvasztották, de lakói megmenekültek. Hogy kihasználjam az ellenség zavarát, három nap múlva meg akartam rohamozni az erődöt, melyet szintén csak földsáncok és paliszádok védtek. Néhány zászló feljutott a sáncok tetejére, de nem érkezett idejében a támogatás, és a roham nem sikerült. Mégis a város segítségétől megfosztott erőd olyan szorult helyzetbe jutott, hogy azt hittem, biztonságban hagyhatom ott ezt a vidéket, és más vállalkozásokba foghatok.

Közben Bercsényi gróf átkelt a Tiszán és Tokaj alá érkezett.

Amikor látta a nép lelkesedését, és a vár szökevényei is biztatták, azt remélte, hogy hatalmába kerítheti, s ezért megkezdte az ostromot három kis tábori ágyúval és két mázsa lőporral. Ez a Tisza és Bodrog összefolyásánál egy félsziget csúcsára épült erőd háromszög alakú. A szárazföld felől széles árok és kettős cölöpakadály védi - a tornyokon és a két folyó összefolyására néző bástyán kívül. A várban bőségesen volt mindenféle hadianyag és élelmiszer, és legalább négyszáz németből álló helyőrség védte. Nem győztem eléggé csodálkozni, hogy belekezdtek a vár ostromába, melyről Bercsényi gróf írt nekem, és különböző érvekkel igyekezett rábírni, hogy hagyjam Szatmárnál seregem egyik felét, én pedig gyalogságom legjobb részével menjek Tokaj alá. Én is úgy gondoltam, hogy ezek sürgető érvek, nem az ostrom szempontjából, hanem abból kiindulva, hogy a tizenhárom megye központjában lévén, jobban irányíthatom a háború ügyeit. Amikor a Szatmárnál maradó sereg biztonságának céljából megvizsgáltam a vár környékét, a Szamos kanyarulatai között egy félszigetet találtam, partjai mindenfelől meredekek voltak, s az egész olyan szűk földszoros volt, hogy átmérője alig száz lépés. Ezt a térséget egy árokkal és cölöpakadállyal megtűzdelt sánccal megerősítettem, és a közfal elé külső sáncot készítettem a kapu védelmére. A tábor másik felén tutajhidat verettem a Szamoson, a hídfő védelmére pedig zárt sáncot emeltettem; úgyhogy e hely, fekvésével és e kevéssé jelentős védőművemmel, majdnem felért a szatmári vár fontosságával. E tábor közelsége kedvező volt abból a szempontból, hogy szemmel lehetett tartani belőle a németek mozdulatait, akik nem lehettek meg takarmányozás nélkül, és a folyó bármelyik partján jöttek is ki az erődből, visszatértükkor könnyen el lehetett vágni őket.

Miután így gondoskodtam a tábor biztonságáról, e sereg parancsnokságát Sennyei báróra bíztam, magam mellé vettem kétezer gyalogost és ugyanannyi lovast, és megindultam Tokaj felé.

Egész Magyarország fegyvert fogott néppel volt tele. A nemesség - melyet a népség tudtom nélkül vesztegzár alá vont kastélyaiban és házaiban - kezdett tömegesen táboromba jönni. Ocskay László, aki még a rabló lovasok között, Borbély Balázzsal együtt jött a lengyel határra, saját elhatározásából benyomult szülőföldjére, Nyitra megyébe, összegyűjtött néhány ezer lovast, és fegyvereim hírét elvitte a Vágig.

A bécsi udvart megdöbbentette ez a váratlan és gyors mozgalom, még inkább a népi katonaság áradása, és mindenfelől szorongatva, tanácstalanul, nem tudta, mihez fogjon. A bajor választófejedelem a francia hadak támogatásával - úgy emlékszem, ezt már említettem - hatalmába kerítette Felső-Ausztriában Passaut és Linzet, és már Bécset fenyegette. A császár nem hozathatott hadakat a Birodalomból, és Magyarországon sem bízhatott meg a pártján álló néhány grófban és főúrban, akik közül egyedül gróf Forgách Simon - tábornagy és Győr helyettes parancsnoka - biztatta az udvart azzal a reménnyel, hogy seregemnek ellenáll. Schlick tábornok, aki a bajor választófejedelemtől vereséget szenvedett, azt a parancsot kapta, hogy megmaradt kétezer lovasával, a nevezett Forgách gróffal és a Pozsony megyében gyűjthető magyarokkal együtt állítsa meg előnyomulásomat.

Nem sok reményem volt arra, hogy hatalmamba keríthetem Tokaj várát, de minthogy az ország közepén táboroztam, mindent szemmel tarthattam. Lovasságom legnagyobb részét Kassa körülzárására küldtem, és megakadályozni, hogy Montecuccoli ki-kicsapjon. Úgy véltem, legfontosabb a dologban az, hogy sikerüljön Bercsényi vállalkozása. Bercsényi Károlyival egyenesen Neusohl, azaz Besztercebánya felé tartott, és arra kényszerítette Forgách grófot, hogy egy német ezreddel rendezetlenül visszavonuljon a városba, mert Schlick, csapatainak maradványával, Körmöcbányán tartózkodott. Tábornokaim azt remélték, hogy megadásra kényszerítik Forgáchot, de Schlick megrémült hadaim egy részének megérkezésétől, és parancsot adott Forgáchnak, hogy a lehető leggyorsabban vonuljon vissza Bajmóc felé, ahol bevárja őt. Forgách tehát éjszaka rendetlenül visszavonult, Bercsényi gróf pedig inkább aranyhidat csinált a menekülő ellenségnek, mintsem hogy tapasztalatlan és rosszul fegyelmezett katonaságával megtámadja ezeket a harcban edzett hadakat. Az ellenség visszavonulása után nem sokkal a besztercebányai várban hagyott helyőrség megadta magát, s a németek között szolgáló szökevény franciák hadainkhoz pártoltak.

Míg Tokaj alatt tartózkodtam, hadaim egyre növekedtek és vezéreket választottak maguknak. Seregeim egy része megszállta Lőcse, másik része Késmárk királyi városokat. Áradásuk egy kiöntött folyóhoz hasonlított, megzavarta a német helyőrségeket, és többen inkább kedvetlenségből, mintsem szükségből adták meg magukat.

http://mek.oszk.hu

 

 

A dolhai csata (1703. június 7 )

A tiszaháti felkelés 1703-ban nehezen védhető síkságról áttevődik a hegyvidékes Kárpátokba. A szegényes 800-1000 főből álló kuruchadsereg élén Esze Tamás tarpai jobbágy és Kiss Albert Tökhöly fejedelem egykori hadnagya állt, akiket a tiszaháti felkelés után előléptettek ezredeskapitánnyá. Kiss és Esze megpróbálták századokra osztani a sereget és rendet tenni, de a katonasághoz nem szokott felkelőkkel nem igen boldogultak. A szedett-vedett ruhában és felszereléssel ellátott had északnak vonul Borosva völgyébe, 1703. június 7.-én Dolhánál pihenőt tartanak. Főznek, szétszélednek hiszen biztonságban érzik magukat, a felderítés és hírszerzés sem volt még mindig megszervezve ez a gondatlanság azonban megbosszulta önmagát. Mit sem sejtettek arról, hogy Károlyi Sándor szatmári főispán ugocsi nemesi egységekkel és jól felszerelt német lovassággal a nemesi felkelés élén átkelt a Tiszán és már három napja követi őket. A nemesi-császári had délután öt órakor lecsapott a gyanútlan pihenő felkelőkre, még arra is volt idejük, hogy előtte több irányból rendeződjenek el. Az első sortűz után viszonylag gyorsan rendbe szedődött a kuruc had, sőt délfelé megkezdték a támadás elhárítását is, az északról nekik zúduló német sereg azonban már sok volt nekik, a felkelők soraiban pánik tör ki és sokan menekülőre fogják. Kiss Albert és Esze Tamás nem tudod rendet tartani, a felkelők egy része elmenekült és mintegy 100 fő elesett. Károlyi a dolhai templomnál számba vette a zsákmányt: 65 ló, 2 rézdob, néhány trombita, puska és kard, 5 zászló ebből hármon a Rákóczi család címere. Károlyi a zsákmánnyal Szatmárra sietett, majd a kuruc zászlókkal Bécsbe, hogy tettéért elismerést kapjon, meg volt győződve arról, hogy a tiszaháti felkelést végleg letörte. Azonban ez nem így volt, bár a kurucok vereségével ért véget a dolhai csata, lelkesedésük még sem tört meg, Esze és Kiss a megmaradt kurucokat újra összefogta és folytatta útját a lengyel-magyar határ felé II.- Rákóczi Ferenchez.

Ebben az időben jelenik meg Rákóczi Manifestum című írása, mely minden igaz magyar emberhez szól aki a felkelés mellé áll. A manifestumot Ráday Pál Rákóczi bizalmasa írja meg és ezzel a sorral kezdődik:

„Recrudescunt inclyzae gentis Hungarae vulnera „ vagyis

„Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei, és hazánk megsebesült szabadságának mostoha kézzel ennyiszer enyhíttetett sebhelye, minekután alattomban elbágyotttagjai, az Ausztriai Háznak Isten ítéletibűl való birodalma alatt, félvén, hogy ép részére is reá hat a végső veszedelem, fegyverrel kíván elvágattatni...”

Ez a latin nyelvű kiáltvány reális programot fogalmaz meg, 21 pontba sorolja fel a sérelmeket, amiket a Habsburgok az ország népe ellen vétenek mint például a súlyos adók, a kereskedelem kivétele a lakosság kezéből, megfizethetetlenül magas só árat, vallás szabadság megszüntetése. Rákóczi nem csak a magyar néptől hanem a külföldiektől is segítséget vár.

magyarvagyok.com

 

 

A kuruc mondák - Rákóczi fejedelem születésnapjára

2010. március 30

A kuruc mondák II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának (1703–1711) hőseihez, eseményeihez fűzött mondaszerű vagy anekdotikus elbeszélések. A ’kuruc’ a ’kereszt’ jelentésű latin ’crux’ szó megmagyarosodott formája, – és valószínűleg Dózsa 1514. évi felkelésének öröksége. A kuruc mondák az ország ÉK-i részén bontakoztak ki gazdagon, de más tájainkon is élnek, elevenségükkel, változataik bőségével csak a Mátyás király és Kossuth Lajos alakja köré szövődött epika veheti fel a versenyt. Ez egyrészt nemzeti mozgalmainkkal, függetlenségi törekvéseinkkel való összefüggésük, másrészt demokratikus-szociális eszmeviláguk következménye.

A kuruc mondák központi alakja Rákóczi Ferenc. A hozzá fűződő mondaciklus át van itatva mesei motívumokkal és hiedelemelemekkel. Óriás lesz, s az felesége is: „az embereket, mint mink vagyunk, a kötőjébe rakta”, máskor varázsló, akit nem fog a golyó, lova pedig táltos, együtt harcol urával, jelzi a veszélyt, látja a földbe ásott kincset s „repül, mint Szent László lova a hasadékon”; „Rákóczi lova okosabb vót, mint egy ember. Rákóczinak még a gondolattyát is tutta. Minden beszédet megértett...” (Regéc).

Bizonyos kuruc mondák biblikus alakokkal hozzák kapcsolatba Rákóczit: „Káin és Ábel üldözte őt dzsidával”; vagy a betyármondák motívumait ruházzák személyére; „Bogár Imre és Rózsa Sándor együtt harcolt Rákóczival”. Századunkig élt a Rákóczi halhatatlanságába vetett hit, hogy Csaba vezérrel együtt (Csaba-monda) a Hadak útján lejön majd az égről, vagy előtör katonáival a regéci vár alatti barlangból, ha segítségére szüksége lesz a népnek; itt a monda a Kyffhäuser-mondatípussal érintkezik.

II. Rákóczi Ferenc elsősorban történelmi személy. Élete eseményei, várai, birtokai, családi viszonyai, csatái, bujdosása is motívumokat adnak az emlékeit őrző hagyománynak regényes-anekdotikus átszínezéssel. Mondáink szerint felesége császári tisztnek öltözve vett tőle furfangos esküt, hogy ti. mindig hű marad majd őhozzá; fiát janicsárnak nevelték; leánya lett az elárulója; titkos alagúton menekült, visszájára veretve lován a patkót, hogy fordított lábnyomával tévútra vezesse üldözőit; bujdosásában pedig felesége után vágyakozva írt a „Repülj fecském ablakára” kezdetű dalt stb. Alakja nem egy mondában összemosódik Mátyás király és Kossuth Lajos személyével.

Gyakran jelenik meg a szegények védelmezőjeként: „Jó szívű ember vót, mert segített a szegényeken. Ha nem vót ennivalója a szegényebbnek, a magáéból mért nekik terményt” (Füzér). „... ha győzni fog, arany legelőt, ezüst füvet, tele kamrát meg meleg harisnyát ad a népnek...” (Arka). Különösen sok monda fűződik alakjához az abaúj-zempléni falvakban. Népszerűsége kárpát-ukrán és szlovák hagyományban is szembetűnő.

Számos vezéréről, katonájáról is megemlékeznek a kuruc mondák, így a hatalmas termetű Esze Tamásról, a fejedelem legvitézebb katonájáról, Vak Bottyánról, az áruló Bezerédy Imréről, Ocskai Lászlóról, Károlyiról stb. Helyi mondák emlegetik Rákóczi kútját, fáját, harangját, kincsét, titkos szobáit különböző várakban. A vajai várban a hagyomány szerint ma is „meg van terítve neki, ott áll az asztal, ahogy hagyta.” E mondákat főként férfiak emlegették, függetlenségi-politikai indulatokkal áthatott titkos hagyományként éltek népköltészetünkben.

Már Rákóczi életében lábrakeltek mondák titkos visszatéréséről. A 18. sz. folyamán kalandorok többször felléptek ál-Rákócziként pénzt, élelmet zsarolva nevükkel a parasztoktól. 1848-ban is felbukkant a visszatérő Rákóczi emléke. A kiegyezés korában a kuruc mondák sokrétűen telítődtek az ellenzéki politikai pártok demagóg Rákóczi- és kuruckultuszával, de eredeti alaphangjukat nem fojtották el.

(Magyar Néprajzi Lexikon)

http://szebbjovo.hu

 

 

 

Petőfi Sándora róla költött (Rákóczi című) remek versében így szólítja meg:

„Hazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjben fényes csillagunk,

Oh Rákóczi, kinek emlékére

Lángolunk és sírva fakadunk!”

Jeles népi írónk, Féja Géza,többek közt a következőket írja: „Elsőrangú ítélőképességét és széles látókörét mindvégig megőrizte. Mindig csúcsról nézte az életet és az eseményeket, nem akadt meg érzelmek kátyúiban, széles tér volt neki az élet, s a maga természetes helyére tett mindent. Nem hevítették elfogultságok, indulatok, szellemi elsőbbsége fensőbbségében, tántoríthatatlan igazságszeretetben s tárgyilagosságban nyilatkozott meg. A magyarországi háborúról írt emlékirata tökéletes mű; még egyszer feltámadt benne szellemének ősrétege, a vezérlő fejedelem öntudata, vallomásaiban azonban már egészen elszakadt a földtől…”

 

 

 

Kellemes olvasást kívánok.

A Rákóczi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós

http://rakoczihirlevel.freewb.hu/

Terjeszti a Kárpáti Harsona

http://www.karpatiharsona.info