RÁKÓCZI HÍRLEVÉL
Dr. Márki Sándor: II. RÁKÓCZI FERENCZ, 1676-1735
1703-1711 A Rákóczi-szabadságharc lovassága
A kuruc kor híres katonái
A kurucok öröksége tovább él Mezőváriban
Ifjúsági utazótábor és konferencia II. Rákóczi Ferenc nyomában
JÓSIKA MIKLÓS :II. RÁKÓCZI FERENCZ.
RÁKÓCZI JULIANNÁHOZ
Teljes tartalom innen elérhető!
2013 AUGUSZTUS HARMINCKETTEDIK MEGJELENÉS
Dr. Márki Sándor: II. RÁKÓCZI FERENCZ, 1676-1735
II.
HAZAINDÚLÁS.
(1703.)
VENI SANCTE SPIRITUS! Sóhajtotta februárius 18-ikán vasárnap délben Zrínyi Ilona és csöndesen elhunyt kisázsiai – száműzetésében. Veni sancte spiritus! Sóhajtotta június 9-ikén szombaton fia, II. Rákóczi Ferencz a drosdoviczai templomban és édes anyját gyászolva, talpig feketében,[686] de szívében egy szebb jövendő reményében megindúlt lengyelországi száműzetéséből. Elbúcsúzott vendégszerető gazdájától, Konskíjtól és Szienyiavszkíjnétól és estefelé, borongós, sáros időben, kevés fegyverestől és Konskíj néhány lovastestőrétől kisérve távozott Drosdoviczából. «Nehéz a várása a jónak a veszély közt – írta neki Bercsényi évek múlva;[687] – de több jót várhatunk jól indúlva, mintsem megrekedve». S a fejedelem csakhamar tapasztalta, hogy «olyan a reménység dolga: ha csal is egyfelől, úntalan biztat másfelől; sőt ha nincs is; talál okot a biztatásra».[688]
Harmadnap délben (június 12-ikén) a határtól 7-8 kilométerre, Drohobiczában hallotta azt a hírt, hogy Úr napján, 7-ikén a máramarosi Dolhán, Károlyi Sándor szatmári főispán megverte a kuruczokat. Háromezerből csak 50 esett el, de a többi úgy szétszaladt, hogy Esze Tamás mellett csupán ötszáz gyalog és ötven lovas maradt.[689] Rákóczit nem lepte meg ez a kellemetlen hír: midőn hazája szerencsétlenségét érezni kezdte, mikor elhatározta, hogy mindenáron segítségére kél, nagyjában mind előrelátta, a mi érte.[690] Titokban ugyan szemrehányást tett magának, hogy ezt a fölkelést az eszély minden szabályával daczolva, csupán fiatalos lelkesedésétől és hazaszeretetétől buzdítva kezdte; de ha tudta is, hogy még visszavonúlhat s volna is reá oka, mostan már égett attól a vágytól, hogy a nép szeretetét és bizalmát megnyerje. Elhatározta, hogy folytatja útját és, a szétvert kuruczokat összeszedve, a határon várja be azt a segítséget, a melyet követe, Kálnásy István útján most Visnioveczkij herczegtől és Potoczkíj kiovi palatinustól sürgetett. Nem akarta, hogy kihűljön a nép szívében égő buzgalom. Különben is azzal biztatták, hogy a kuruczokat könnyen összeszedhetik s hogy munkácsi uradalma lengyelországi határán 5000 ezer gyalog és 500 lovas várakozik reá. Június 13-ikán tehát folytatta útját. Skoliéba (Szkolyába) azonban nem akarták beengedni, mert azt hitték, hogy Konskíjnak vele levő katonái a tüzérséget illető hátralékot akarják behajtani. Azonban nagy örömmel fogadták, mikor egy zsidó ismerőse a falusiakat felvilágosította, hogy kicsoda és mi járatban van. Egy szomszéd lengyel faluból idejött hozzá Kaminszkíj Petronius szentvazulrendi szerzetes, és könyezve üdvözölte a fejedelmet, a kit 1679-ig, míg szentföldi útjára nem ment, munkácsi ruthén pap korában nem egyszer hordozott a karjain.[691] Nem tudott betelni látásával s ajánlkozott, hogy elkíséri egészen a határokig. És Rákóczi valóban úgy érezte, hogy «kifeszített vitorlákkal mer indúlni a szelek ellen». Félretett minden fontolgatást, követte esküjét és kötelességét, «Isten mélységes gondviselése és irgalma karjaiba vetette magát és az eddiginél gyorsabb léptekkel nyomult előre». Már estefelé tovább indúlt Skolieből és az Orava völgyén fölfelé kapaszkodva haladt a Vereczkei hágó felé, hová parancsot küldött Esze Tamásnak, hogy a dolhai csatából megmenekűlt kuruczokkal eléje jöjjön. A fejedelem azonban eltévedt a szoros hegyi útakon, a kijelölt helyet el nem érhette s így június 14-ikén csütörtökön reggel, Magyarország határától alig 3-4 kilométerre, Klimiecz faluban pihenőt kellett tartania. A kurucz nóták irója (Endrődi Sándor) szerint
«Az Isten nevében
Itt vagyok, én népem,
A honi határon –
Rézdobok, trombiták
Riadozzatok át
Nagy-Magyarországon!»
A vereczkei hágó.[692]
Nagyobb biztosság kedvéért megparancsolta, hogy a Beszkidek tulsó oldalán, Magyarországban álló kurucz csapatokat hozzá vezessék. Déltájban érkeztek meg Esze Tamás és Kiss Albert vezetése alatt. Alig voltak ezeren; csak felének volt puskája; a többi beérte kaszával, lándzsával vagy éppen furkósbottal. A kinek volt, kilőtte puskáját a találkozás örömére; de a legtöbbnek «Szent Tamás volt a pátronusa»; nem hitték, hogy valóban Rákóczi áll velök szemben. A fejedelem lecsöndesítvén zajongásukat, buzdító beszédet intézett hozzájuk. Sokan mondogatták, hogy ez csakugyan az ő hangja; de mások még mindíg kételkedtek, ő-e valóban. Ekkor újabb hosszú beszédben biztosította őket hazaszeretetéről és hozzájuk való igaz ragaszkodásáról. Most már meggyőzte őket s mindnyájan nagy örömmel, lelkesedéssel esküdtek neki hűséget.
A fejedelem maga is csőcseléknek nevezte azt a maroknyi hadat, a melynek élére állt; de el volt szánva, hogy ebből a csőcselékből teremti újra az önálló magyar hadsereget. És a mikor már ilyen hadsereg élén állt, ezt a napot, június 14-ikét, a parancsnokság átvétele napját tekintette a szabadságharcz, «a szikrából élesztett tűz» kezdetének. Érmet veretett «a szabadság megkezdett művének» emlékére, mert «megtette munkája felét, a ki jól fogott hozzá». A jog és törvényesség eznap oldotta le a szabadság békóit.[693]
Még két napot töltött Klimieczben,[694] honnan azonnal visszabocsátotta Konskíj lovasait. Hü komornikján, Pázmánon kívűl csak két lovásza maradt mellette eddigi kíséretéből. Így teljesen saját belátása és tudása szerint szervezte a kis csapatot; valóban ő ültette el a kisded makkot, a mely nemsokára erős sudarba szökkent. Esze Tamáson és a rovott multú Kiss Alberten kívül a vezetők közül csak Móricz István és Horváth szolgált a rendes katonaságnál, amaz mint közlegény, emez mint őrmester. A többi csupán dúlás, rablás közt szerzett némi fogalmat a hadakozásról. A sereget a fiatal, de iszákos és házsártos Majos István akarta vezetni. A népnek már azért sem kellett, mert nemes volt; Papp Mihályt ellenben szívesen látta volna a lovasság élén, mert a népből származott. Rákóczi Esze Tamást tette meg ezeres kapitánynak s a többit is meghagyta tisztökben, mert tudatlanok voltak ugyan és veszekedők, de a nép szerette őket, más erők pedig nem voltak. Hogy mégis tartson valami fegyelmet, a fejedelem azonnal kihirdette a hadiszabályzatot. Bírót rendelt a vétkesek megbüntetésére, megparancsolta, hogy pálinkát, bort senki se igyék; ellenben az eleség szétosztására ő maga ügyel föl. Eleséget, különösen kenyeret és húst, bőven hoztak a munkácsi uradalom orosz jobbágyai, a kik most családostúl tódúltak át a határokon, hogy láthassák az ő jószívű földesurukat. S a mint meglátták, térdre rogytak, oroszmódon keresztet hánytak magokra és örömükben sírtak. A fejedelem könyekig megindúlva tekintett rájuk. És mindenki valóban meghatva gondolhat ezekre a szegény emberekre, a kiken a lelkesedés annyira erőt vett, hogy hazaküldték feleségeiket, gyermekeiket s kardokkal, vasvillákkal, kaszákkal fölfegyverkezve mindjárt fölcsaptak kuruczoknak, megesküdtek, hogy élni, halni akarnak Rákóczival s valóban hűségesek voltak hozzá mindhalálig. Két nap alatt a sereg 3000 gyalogra és 300 lovasra növekedett. «Paraszti lelkesedésében» a nép ezt az erőt nagyobbra becsűlte, s a hír még jobban nagyította.
Ha a fejedelem akkor is az emberi okosság tanácsait követi, későbbi vallomása szerint sohasem mer ekkora munkába fogni. De Isten értésére adta hazája iránt való kötelességeit; lelkesítette, vezette, hogy félredobja a veszedelem minden gondolatát és teljesen a forrongó, dühöngő nép zabolátlan csapatainak szentelje magát. És Isten kegyelméből ez a kicsike szám három esztendő alatt 75.000 főnyi hadsereggé szaporodott…[695]
A maroknyi nép nagy bátorságát látva, Rákóczi június 16-ikán csütörtökön «átkelt Magyarországon, mint Caesar a Rubiconon».[696] Kibontotta piros zászlait; a melyekre föl volt írva: Cum deo pro patria et libertate; Istennel a hazáért és a szabadságért![697]
III. KÖNYV.
A SZABADSÁGHARCZ KEZDETE.
TÜNDÖKLŐ zászlaját Rákóczi magyar földön először a Vereczkei hágón tűzte ki 1703 június 16-ikán; s mire delet harangoztak, a beregi Szentpéteri és Zavadka közt pihente ki az átkelés fáradalmait.[698] Nem maradhatott sokáig ezen a vidéken, mert zabkenyeren kívül alig adhatott egyebet embereinek, a kiknek számát Vajda Jakab tiszttartó csakhamar Bercsényi ungvári jobbágyaival növelte. Esze Tamás, Boné András «uruk mellett voltak mint a darázs»[699]; és velök Török Péter, Pikó Demeter. A fejedelem folyvást gyakorolta kis csapatát, de nem számíthatott annak kellő gyarapodására és ellátására, míg a magyar katona természetének megfelelő síkságra nem vezeti. Oda hítták a tiszántúliak, a hajdúvárosok, a jászok és a kunok titkos követségei is. A mint tehát portyázóitól megtudta, hogy szabad az út Munkács felé, június 21-ikén leindúlt a Latorcza mentén. Árpád nyomdokait követte s föladata nem volt könnyebb: visszaadni önmagának s majdnem újraalapítani a hazát. De hiszen a nép úgy tudta, hogy Rákóczié most már az Attila pajzsa, tollas buzogánya, a Lehel kürtje, a Szent László sisakja![700]
A szentmiklósi Rákóczi-kastély.[701]
Mindenütt saját uradalmában járva, a fejedelem június 23-ikán este már szentmiklósi, másnap pedig munkácsi kastélyában szállt meg. Magyar szokás szerint azonnal csatározott a vár alatt már azért is, hogy lovasait kissé gyakoroltassa. Azután visszaparancsolta őket; a gyalogságot a városba szállásolta el s őröket állított ki. Pár óra múlva már lárma és puskaropogás riasztotta fel nyugalmából; a katonák fölverték a pinczéket, tisztekkel együtt idogálták a jóféle hegyaljai borokat, megittasodtak, összeverekedtek. A fejedelem rögtön beüttette a hordók fenekeit, összeszidta a garázdálkodókat s tekintélyével egy pillanatra helyreállította a rendet és fegyelmet.[702] Hiszen már egy esztendeje biztosította Du Héront, hogy a nép rokonszenvét szoros fegyelemtartással szeretné megnyerni; mert ez biztosítaná az ország meghódolását s megfosztaná a császárt ama jelentős erőktől, a miket a katonaságban, jövedelemben Magyarországból merít.[703] A fejedelem május 12-iki fölhívásában is a nép lelkére kötötte az engedelmességet[704] s el volt szánva, hogy még a tiszteket is megpálczáztatja, ha rakonczátlankodnak.[705] A népnek már az első pillanatban észre kellett vennie, hogy fegyelem és erős vezetés alatt áll.
Éppen a csetepaté idején jött le hozzá a várból jó ösmerőse, Thury kálvinista pap, a várba menekűlt lakosok követe. Hírül hozta, hogy Munkács várában mindössze 500 német gyalog van; de egy részök rokkant, a másik pedig sógorságban, atyafiságban lévén a városiakkal, nem ellensége Rákóczinak; sőt a tisztek közt is akadnak hívei. Parancsnokuk, gróf Auersperg Farkas György ezredes, Rákóczinak szintén jó ösmerőse, eleinte ugyan csak 200-ra becsülte, most azonban már 4000-re becsűli a kuruczok számát. Nem igen bízhatik erejében, mert akkor hallotta, hogy az innen Pestre menő Montecuccoli vasasezredet útjában a jászkunok meglepték és tönkreverték. Ezt Rákóczi valószínűnek tartotta, mert a jászkunok követei máris hűséget fogadtak neki. Másnap azonban, június 25-ikén, arról értesűlt, hogy egy század német lovasság, a Munkács megsegítésére szánt puskaporral, a 15 kilométerre levő szerednyei kastélyba zárkózott.
Tudva, hogy kuruczai a jól megerősített vár ellen ostrommal nem boldogúlhatnak, fizetett embereket küldött oda, hogy a falaihoz épített istálókat és aklokat felgyujtsák s ezzel a puskaporos kocsikat felrobbantsák. Ha pedig a robbantás nem sikerűlne s az ellenség másnap folytatni akarná útját, válogatott puskásait küldte erre az útvonalra, hogy a mocsarak és bokrok közt lesekedjenek a kivonúló ellenségre. Ilyen körűlmények közt hallotta, hogy a Montecuccoli-vasasok június 19-ikén visszafordúltak külföldi útjokból és Munkács felszabadítására jönnek. Munkács szalmafödeles faházai közt neki nem volt több embere 3000 rosszúl fegyverezett gyalognál és 500 lovasnál. Ezt a számot azonban a hír 10.000-re növelte s így a népet nagyon elkedvetlenítette volna, ha visszavonúl egyetlenegy ezred elől. Maradni pedig annyit jelentett, mint kitennie személyét, hazája érdekeit a biztos veszedelemnek. Mástól nem várhatván jó tanácsot, neki magának kellett kigondolnia, hogyan tartsa fenn egyrészt serege bátorságát és az erejébe vetett hitet, másrészt pedig hogyan vágja ki magát a bajból. Senkinek sem szólt tehát a vasasok közeledéséről, hanem a fegyverteleneket szentmiklósi vára alá küldte. Színleg azért, hogy a vár háta mögé kerülve, egy segítségére érkező kurucz csapat előhadának mondhassa. Tényleg azonban azért, hogy a fegyvertelenek a várható csatában ne alkalmatlankodjanak a fegyvereseknek és hogy a velök való egyesűlés ürűgye alatt becsülettel odahagyván Munkácsot, távozását ne tekintsék futásnak, Így 27-ikén csak 5-600 puskás, kaszás gyalog és valami 150 lovas maradt vele a városban. Előörsöket állított ki a Latorcza szigetére s lenyugodott.
Munkács várának belseje.[706]
Másnap hajnalban, mikor kuruczai a szigetben álló előörsök felváltására mentek s már az őrszemeket is kiállították, egyszerre szembekerűltek a Montecuccoli-vasasok két századával, melyet Szentiványi János néhány huszárral kerülő útakon hozott a nyakukra. Gróf Stella Rokus őrnagy és Quirini kapitány vasasaira az őrség egyideig élénken puskázott, de végre is vissza kellett vonúlnia. A vasasok a segítségre siető kurucz lovasokat is visszaverték s a város főutczáján maguk előtt kergették. Rákóczinak, a ki éppen öltözködött, alig maradt annyi ideje, hogy gyalogsága egy részét udvarháza sövénykerítése mellett, a másikat pedig a szemben levő piacz bódéi közt fölállítsa. Azután lóra pattant s háza nyitott kapujában Majos néhány lovasával várta a támadást. Házán túl a menekűlő kurucz lovasok a mellékútczákba kanyarodtak. Majos, a mikor a kapu előtt elrohanni látta a vasasokat, legényeivel rájuk vetette magát, s megölt közűlök 26-ot. Gróf Ouirini kapitánynak, a ki tegnap még azzal kérkedett, hogy Rákóczi szívét karjára szúrva viszi haza a csatából, levágta «kardra nőtt karját»[707] s megsebesítette a vértagadó Szentiványit is. A vasasok többi része végig szágúldott a városon s a temetőben foglalt állást.[708]
Rákóczi nem várhatta meg, míg új támadásra rendbe szedik magukat. A sövénykerítésű, szalmafedelű udvarházban nem védhette magát, mert a szomszédságban levő házakat a vasasok máris felgyujtották; ha pedig ágyút hoznak le a várból, pár pillanat alatt halomra lőhetik őket. Kisebb veszedelemnek tartotta, hogy az égő városon át az ellenség szemeláttára vonúljon vissza. Bátorította, majd menetoszlopokba rendezte kuruczait; de a sorok egyenességével, a zárkózással stb. nem törődött, mivel azt úgy sem tarthatták volna meg. A város közepén a csapat vissza akart fordúlni és csak a fejedelem újabb buzdító beszédére folytatta útját. Ő maga a menetoszlop éléről tizenöt lovassal most már annak a közepére helyezkedett, hogy az előtte járókra és a mögötte jövőkre jobban ügyelhessen.
A vasasok nyugodtan nézték elvonúlását, csak akkor akarván az utóhadakra támadni, ha az előhad már szembe kerűl a vértesezreddel, a mely körűlvette az egész várost s még a várból is magához akarta venni a gyalogság egy részét. Azonban egy közkatona Rákóczinak olyan gázlót mutatott a Latorczán, a melyen át a kuruczok könnyebben elérhették Oroszvég helység kerítéseit s onnan a szőlőkbe és a hegyekbe juthattak. Mire a vasasok észrevették mozdulatukat, már túlvoltak a veszedelmen. A szőlőkből láthatták, a várbeli gyalogság mint vonúl le ágyúkkal, a vasasok, vértesek mint állanak föl századonkint a mezőkre nyíló utczákban. Öt-hat kurucz elesett, hat-hét eltünt, Rákóczi három zászlaja és – beteges inasának feledékenysége következtében – útiládája, aranyaival és fejérneműivel, az ellenség kezébe esett, a várost pedig a császáriak feldúlták, fölégették; de mindezeknél veszedelmesebb volt, hogy Rákóczi elestének is híre futott. A fejedelem jól hallotta a szegény oroszok jajveszékelését, mikor a hegytetőkön kanyargó útakon haladt. «A kik ezeket a sorokat olvasni fogják, – írta – alig hihetik el a nép akkori fájdalmát és hozzám való ragaszkodása nagyságát».[709] Hiszen pár nap mulva, a mikor a csata híre Máramaros vármegyébe is eljutott, az egyik földesúr azzal riadt szomorkodó jobbágyaira: «Ördögszülték! Oda van az Istenetek; levágták most azt a Rákóczit, akit Isten gyanánt tartottatok»![710] Egyrészt hogy életben maradásáról a népet megnyugtassa, másrészt hogy Lengyelországgal való összeköttetését biztosítsa és Szentmiklóson hagyott hadát is magához vonja, haladéktalanúl északfelé hátrált, mielőtt a németek, vagy a szomszédos Máramaros vármegye fölkelő nemesei elvághatnák visszavonúlása útját. «Ez desperátus ember»! – írta róla Munkácsról Orosz György aznap, 30-ikán,[711] a melyen Rákóczi, senkitől sem üldözve, a lengyel határon levő falújába, Zavadkára, baj nélkűl eljutott. Oda várta Bercsényit, aki már egy hete megbíztatta, hogy idegen hadakkal jön segítségére s hogy a lengyel országgyűlés tudni sem akar a császárral való szövetségről, ellenben mindenki örűl Rákóczi bemenetelének, fölkelésének.[712] Még Zavadkára érkezése napján csatlakozott Rákóczihoz Ocskay László és Borbély Balázs, a kik kétszáz szökevény császári huszárral tegnap fényes nappal, az egész Montecuccoli-ezred szemeláttára vonúltak el a munkácsi vár alatt.[713] Ebből és Bercsényi elfogott leveléből gr. Auersperg s Montecuccoli sejthette, hogy még csak ezentúl nyílnak meg igazán Rákóczi hazai és külföldi erőforrásai.
«Agyarkodik Montecuccoli,
Mája vagyon méreggel teli;
Gyakran mondja: tausend Wunder!
Ördöggel bír ez az ember!»[714]
Munkács vára.[715]
Ocskay és Borbély embereivel Rákóczi lovassága 400 főre szaporodott és ez a csapat lett a kurucz lovasság magva. Ocskay, a ki ezúttal ötödször szökött meg a császáriaktól, most a fejedelemnek tette le az esküt. Közkatonái utóbb jobbadán tisztek lettek.[716] Olyan érdem, a mit másfél század mulva Damjanich is elösmert a harmadik zászlóaljról; de ő a legényeket, a kik «az ördögöt is megvernék», még sem neveztette ki tiszteknek, mert akkor hova lenne a zászlóalja?
Csak most, július 4-ikén érkezett meg Bercsényi 800 főnyi, aránylag kitűnően fegyverzett lengyel segédcsapatával, a mely közt két század oláh gyalogos, sőt néhány kozák és tatár is volt. A mi idáig történt, az föltétlenűl Rákóczi nevéhez fűződik; s az ifjú fejedelem éppen a fölkelés megindításában adta férfias nyugalmának, önállóságának és jelentős tudásának tagadhatatlan bizonyságait.
– Nemcsak ezekről a napokról, de élete egész folyásáról elmondhatta utóbb, hogy őt nem a dicsőség vágya vezette, hanem a kellő és helyes cselekvés ösztöne hajtotta előre. Mindig Isten előtt és Istenért cselekedte, hogy végrehajtsa azt a művet, a melyre magát Istentől hivatottnak érezte. És ebben a műben nem riadt vissza akadályoktól, a természetével daczoló bajoktól, csapásoktól, ellenmondásoktól, magától a haláltól sem. Ez volt ő abban a pillanatban már, a mikor egy maroknyi paraszthad élére állt mindamellett is, hogy erdélyi fejedelmek ivadéka és római birodalmi herczeg volt.
Második beindúlásával ki kellett békítenie és megnyernie azt a nemességet, a melyet 1697. évi dúlásaival[717] a jobbágyság elidegenített.
mek.oszk.hu/05800/05832/html/1kote
A kuruc kor híres katonái
A kuruc kor híres katonái között sok lovast, vakmerő lovastisztet, kiváló portyázókat találunk. A legmagasabb rangú tábornokok szinte egytől egyig hajdani huszárok voltak. Ezredet szervezett és vezetett egykor az „Impériumban” a kuruc állam és hadsereg második embere, Bercsényi Miklós; a császár számára alapított ezredet 1702-ben a kuruc had reguláris erőinek két vezéralakja, Forgách Simon és Esterházy Antal is. Ízig-vérig könnyűlovas-tehetség a később ugyancsak reguláris ezredet alapító Károlyi Sándor (1734). Az idősebb generációból híres huszár és ezredszervező volt idősebb Barkóczy Ferenc, a tábornoki kar legkorosabbja. Alacsony huszársorból emelkedett tábornoki rangra a kurucok szigorú katonai mércével mérve talán legtehetségesebb lovas katonája, a klasszikus huszárgenerális, Bottyán János is.
A portyázó lovastisztek nagyobb lovas különítményeikkel akár napok vagy hetek alatt képesek voltak országrésznyi területeket is megszerezni. A szabadságharc első szakaszában különösen, de esetenként később is, Magyarország ideális helyszín volt ehhez a kurucok által fölöttébb kedvelt "kisháborús" stratégiához. Az egyik leghíresebb kisháborús vállalkozás Bottyán dunántúli hadjárata, ez a hadvezéri szempontból is kimagasló tett. Vagy a kisebbek, az ausztriai betörések, amelyekben Ocskay László, Ebeczky István, Kisfaludy László lovasai jeleskedtek. Ez a portyázó harcmód egy ideig még az ellenfelek közötti erőegyensúly megtartásához is elegendő volt, amely csak akkor billent a császári seregek javára - a szabadságharc 3-4. évétől kezdődően -, amikor nyílt, nagy csatákban kellett összemérni az erőt. A könnyűlovasság taktikai fölénye ilyenkor önmagában már kevés volt. A kisebb, főként lovas ütközetekben azonban a kurucok mindig helytálltak. A két leghíresebb, az 1707-es győrvári, amelyben Andrássy Pál lovasai, vagy az 1708-as kölesdi, amelyben Béri Balogh Ádám ezrede vitézkedett, ennek a könnyűlovas taktikai fölénynek az ékes bizonyítékai.
A stratégiai vereségekhez s végső fokon a szabadságharc elbukásához a fegyverzetbeli hátrányok is nagyban hozzájárultak. A kuruc csapatok mindvégig fegyver-, főként lőfegyverhiányban szenvedtek. A mustrakönyvek ezt hűen tükrözik. Eszerint a kuruc lovasok mindössze 30-50%-ának volt csak karabélya, nagyjából felének pisztolya, s talán meglepő, még kardja sem mindenkinek. Jó 10%-os volt a lovasság kardhiánya.
A kuruc lovasság folytonos harcok közepette teremtődött meg. Amikor a fejedelem magyar földre lépett, az első, félig-meddig külsejében is katonás csapata egy nagyjából 200 fős lovas egység volt Ocskay László és Borbély Balázs vezetése alatt, akiket vezéreik a császári zsoldból megszökött huszárokból állítottak össze az Alföldön és a Felvidéken. Ocskayt aztán többek is követték, és ez a spontán seregszerveződés már az első hónapokban tízezresre emelte a kuruc lovasok számát. A csapatokat rendbe kellett tenni, amihez a kuruc hadvezetés már 1703 telén hozzáfogott; igyekezett fizetni, ruházni, fegyverezni a katonákat.
1704-1705 telén döntöttek három reguláris lovasezred felállításáról Esterházy Antal, ifjabb Barkóczy Ferenc és Palocsay György keze alatt. Az alapító pátensek közül kettő ismert, amelyekből világosan kiderül, hogy karabélyos regimentek születtek a kuruc seregben, szabályosan, osztrák minta szerint. Rá egy évre, 1705-1706 telén is regularizálási hullám volt, ekkor négy lovas- és hat gyalogezredet szerveztek volna Forgách Simon reguláris corpusába. Bar sok hiánnyal, de ezek az ezredek is lábra álltak, s részt vettek az erdélyi hadjáratban. A szabadságharc második szakaszában a reguláris lovas corpusba hat lovasezred tartozott, továbbá a fejedelem udvari lovascsapatai, amelyek együtt adtak a lovasság reguláris részét. A másik csoportba a mezei lovasezredek, az irreguláris rész tartozott.
A szatmári békekötéssel (1711) véget értek a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok, s egyúttal véget ért a könnyűlovasság történetének egyik hosszú korszaka is. A magyar lovasság felvevőpiaca ettől kezdve csak a császári hadsereg vagy más külföldi hadseregek.
(Ságvári György, Somogyi Győző: Nagy Huszárkönyv - Magyar Könyvklub, Budapest, 1999)
|
Palocsai György lovasezrede (1706) |
Palocsai György lovasezrede (1706) Zöld ruhás lovas puskával és két gyalogos (1-3) |
|
Forgách Simon karabélyosezred (1707) Karddal vágtató kékmentés lovas |
Forgách Simon karabélyosezred (1707) |
|
Balogh István lovasezrede (1707) |
Balogh István lovasezrede (1707) Pirosruhás, kivont karddal vágtató huszár és fekete süveges arckép (1-2) 2. Nyáron a meleg, prémes süveg helyett nemezsüveget hordtak, amelyet apró rézveretek díszítették. |
Balogh István lovasezrede (1708) |
Kurucok gyalog, tajtékpipával (1-3)
1. A kuruc huszár mind szenvedélyes pipás volt. Ezt a rézkupakos, címeres tajtékpipát a tarsolyban vagy a csizmaszárban hordták.
2. Balogh István lovasezredének altisztje 1708-ban. A legénységtől egészen eltérő ruhát hordtak a tisztek és altisztek.
3. Az ezred közhuszárjai az előző év piros-fehér egyenruhája helyett kék-pirosat kaptak 1708-ban, mivel a piros ezentúl a testőrcsapatok színe lett.
http://tudasbazis.sulinet.hu
Sajó Sándor: Bezerédiné
" ... Bezerédj Imre egyike Rákóczi legvitézebb hadvezére- inek, s mint legendaszerű hős nemcsak párviadalairól híres, de eredményes portyázásairól is. A labanczok rettegték s fürge lovasai Ausztriát is megjárták. Egyes történetírók szerint ifjú feleségének labancz fogságba jutása s a trencséni csatavesztés törték volna meg lelki erejét s a császári fővezérrel: Pálffy Jánossal alkudozni kezdett átállása tárgyában, de alvezére Horváth István elárulta a tervet. Esterházy Antal parancsára 1708 szeptember 5-ikén Kőszegen elfogták, Sárospatakra vitték, a hol aztán 1708 deczember 18-ikán, bár neki Rákóczi mindenáron kegyelmet akart adni, Bercsényi Miklós és Esterházy Antal egyenes kívánságára, sógorával, Bottka Ádámmal együtt, lefejezték ... "
Sajó Sándor: Bezerédiné
Beborult Trencsénnél a kuruc hadaknak,
Császár katonái táncolnak, vigadnak,
Cifra urak, hölgyek fürdenek a fénybe,
Köztük Bezerédi fogoly felesége.
Jaj de fényes börtön, jaj de szép kalitka!
De ilyen gyönyörű rabmadár is ritka!
Fény a mosolygása, aranyos a kedve,
Férfi vággyal nézi, asszony irigykedve.
Pálffy generális vígan lép elébe:
„Egy ilyen kurucért száz labanc cserébe!
Szép asszony, nem vagy rab, röpülhetsz szabadon,
De ha visszaszállnál, nem bánnád, fogadom.
Ki most is kuruc még, bizony mondom, dőre;
Magának, honának mi haszna belőle?
Mondd otthon uradnak: szebb az élet nálunk,
Aztán, no hisz értesz – kettőtöket várunk!”
Kél a vágy, növekszik, a bűnös, az álnok:
Szövöget az asszony fényes, titkos álmot;
Némán jár-kel otthon, borongó a kedve:
Hiszen ha lehetne!… s miért ne lehetne?
Kuruc Bezerédi híres brigadéros,
A karja, a szíve egyképpen acélos;
Acélkar: labancok pokolra küldője,
Földi mennyországnak általölelője.
Súgó-búgó gerle a titkát kitárja,
Mennybéli édesség a beszéde árja,
Csalfa igézettel kárhozatba szédít,
Úgy hálózza lassan kuruc Bezerédit.
Bezerédi Imre szótlan is, halvány is…
„Várja a levelet Pálffy generális.”
S a magyar szabadság? „Ej, az már elveszett!”
Árulás! „Úr leszel!” Nem leszek, nem leszek!
Csillanó asszonykönny: szemrehányó bánat;
Keserű panaszszó hangosan kiárad:
„Labancok húsával eteted a kardod,
Magad javánál a – másét többre tartod.
A haza, becsület? – hát az én szerelmem?
Kincset raknak elém, s én föl ne emeljem?
Ott van a becsület, ott megbecsülnének!
Mért is hívnak engem Bezerédinének!”
Bezerédi Imre szótlan is, halvány is:
Várja a levelet Pálffy generális…
Mély sóhajtól lebben a levél papírja:
Írja-e? Nem írja!… Hajh, mégis megírja…
Őrtüzek kigyúlnak. Szó hallik, suttogó;
Szeptemberi égbolt csillagos, ragyogó;
Paripák dobognak, kürt harsan, riadó:
Bezerédi Imre áruló, áruló!
Szeptemberi égbolt, gyászos a felhője,
Gyászosabb a rabnak búcsút venni tőle;
Mire majd a csillag harmadszor ragyogna,
A legszebb kurucfej legördül a porba.
Bezerédi Imre halálos börtönbe;
Hervadó rózsája siratja megtörve;
Két szeme jéggyöngyét záporként hullatja,
Most ötlik szívébe bűne, gyalázatja.
Hosszú haja éjét megy aztán s kibontja,
Kegyelemért úgy esd térdére omolva;
Nem csalfa szerelem csillan már szemében:
Vergődő búbánat, könnyhullató szégyen.
Rákóczi az asszonyt szánakozva nézi,
De elfordul aztán s erős lesz, úgy érzi;
Bűnbánó zokogás a szívébe rezdül,
Bús keserűségén mégse hat keresztül.
„Kuruc Bezerédit – ő tudja – szerettem;
A dicsőség útján – én azon vezettem:
Harcolni hazáért, halni szabadságért!…
– Ki más útra tévedt, feleljen magáért!
Álljon az ítélet, s kiket illet, lássák:
A haza kárára nincsen itt barátság;
Semhogy szent ügyünket – inkább őt sirassák,
Egy éljen örökké: a magyar szabadság!”
Kegyetlen, fájó szó – óh de oly fenséges!
Szegény bűnös asszony tudj isten, mit érez…
Kitámolyog törten, föltekint az égre,
Vigaszt az sem adhat gyászos keservére.
Nehéz bú minden perc, mégis elszáll gyorsan;
Hajnalba dob perdül, síró kürtszó harsan;
Döbbenettel értik halálos beszédit:
Viszik már veszteni labanc Bezerédit!
Áruló kurucfej szomorún lehajlik,
Az asszony szívébe ölő kín nyilallik,
őrületes búban megdermed, elájul,
S már csak félig hallja, mintha másvilágrul:
Megveri az Isten nem egyszer, de százszor,
Aki hűtlen szívvel idegenbe pártol;
Ki hazáját bántja, eléri az átok,
De ki él-hal érte, mindörökké áldott!
(1900)
http://s79.freeblog.hu
A Rákóczi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós
http://rakoczihirlevel.freewb.hu/
Terjeszti a Kárpáti Harsona http://www.karpatiharsona.info