„Enciklopédia Hungarica”

avagy

Magyar szemmel

 

 

A Mennyország

alulnézetből

 

I. rész

 

Segítség mindenkinek,

segítség Neked is, hogy

• legyenek követhető mintáid, és

• felépíthesd igényes önmagad;

• Te is segíthess másoknak ugyanígy:

• de ne kelljen mindent újraszenvedned.

 

Testünk, lelkünk s a világ boldogulásáért!

 

Írta:Czike László

 

VÁC, 2002. január-június

 

T a r t a l o m j e g y z é k

Bevezetés

I. Rész
A földhözragadt személyiség

 

1. Az egészség összetevői és útvesztői
2. A test és a lélek közös anyagcseréje
3. A megélhetési küzdelem ellentmondásai
4. A munka az alkotás képessége
5. A pénz - vagy az ember?!

6. A harmónia: az akarat önuralma
7. A kultúránk a múltban gyökerezik
8. Kitekintve, s elemelkedve a földről

II. Rész
A társas és a közösségi lény

9. A valaki(k)hez, valahová tartozás élménye
10. Az egyéniség közösségivé alakul
11. Játék, verseny, küzdelem és harc
12. A siker alapfeltétele a tanulás
13. Honnan ered, s mire jó az erkölcs?
14. A párválasztás misztériuma és karmája
15. A család elleni fenyegetések
16. A kollektív munka személyiségfejlesztő szerepe
17. Polgári élet a civil társaságokban

III. Rész
A társadalmivá válás vágya

18. A nagyobb közösség mítosza és hitele

19. Politikai stabilitás és sokszínű demokrácia
20. Igazságosság és szociális biztonság
21. Presztízsharc az elismerés kivívásáért
22. Társadalmi haladás és forradalom
23. A pénz és a hatalom összefüggései
24. Valós eligazodás a globális kérdésekben
IV. Rész
A környezetünk panorámája

25. A szemet gyönyörködtető lakó-és munkakörnyezet
26. A természetes ember természeti lény
27. Otthon a természetben - természet az otthonban
28. Felelősség a szűkebb és a tágabb környezetért
29. Az esztétikai élmények keresése és élvezete
30. Globális kölcsönhatásban a természettel, a világgal

V. Rész
A szív, a szellem és a lélek kölcsönhatásai

31. Érzelmi fogékonyság és egyensúly
32. A szellem, mint hírvivő test és lélek között
33. Elemzés, szintézis és reakció
34. A viselkedésünk összhangja és kultúrája
35. A lélek születése, próbatétele és örökkévalósága
36. A párok, a családok és az emberiség összetartozása
37. A magyar nemzet küldetése a világ történelmében
38. A teremtő és gondviselő Isten, a mindenség ura
39. Siralomvölgy, tisztítótűz, pokol és üdvözülés
40. A világegyetem gyermekei

Bevezetés

 

A bennünket körülvevő látható világ végtelenül nagy, egyben végtelenül pazarló is. Ugyanakkor mindannyian tudjuk, hogy amit érzékelünk, az csak a valóság töredéknyi része.

Mi minden van, lehet még, amiről sejtelmünk sincsen?!

Talán minden megtörténik egyszer, még az is, ami lehetetlen.

A világnézetünk a napi gyakorlatban még mindig geocentrikus, földhözragadt, anyagelvű, az idő múlásának a rabja; a nagy többség gondolkodása én-központú: „Egyszer élünk; s ki, ha én nem?!”, - viszont véglegesnek hisszük a halált, ha eljön.

Túlontúl könnyen elfogadjuk, hogy minden csak érettünk van! A tudósok ma már legalább 50-100 milliárd évre becsülik a rádiótávcsövekkel „befogható” táguló Világegyetem „korát”, ám jószerivel eszünkbe sem jut, hogy elgondolkozzunk: mi végre jött létre ez az elképesztően óriási tömegű anyagmennyiség, mely a fényét közelítő sebességgel repül a szélrózsa minden irányában szerteszét? Valószínűtlen, hogy csak csillagászaink szórakoztatására. Azon sem gondolkozunk el (vagy csak igen kevesen): miért kell az Isteni Színjátékhoz, vagy az Ember Tragédiájához ennyi, látszólag pazarlóan felesleges díszlet?!

Konokul hisszük, sőt, magától értetődőnek tekintjük, hogy az egész Világegyetem kizárólag az egyetlen „hasznos terhet” hordozó bolygóért, a Földért, s a rajta élő emberiségért, értünk létezik. Éppen a mértéktelen pazarlás látszata - köröttünk az anyag végtelenre nyúlik, és mindent beborít - az anyagelvűség egyik legbiztosabb pillére, mert: „Ha Isten létezne, nem lenne ennyire pazarló!”. Vagy talán Őt „utánozva” pazarolunk mi is?!

Igen, a táguló Világegyetem, benne az élő Emberiség - merő pazarlás, kihasználatlan lehetőségek valóságos tárháza, pótcselekvés és látszattevékenység, illúzió és délibáb, egyre halmozódó, nem leépülő selejt és hulladék egy körforgásban! A káosz egyre nő, hacsak ki nem derül: minden másképp van. Valakinek ki kellene találnia az újra-felhasználhatóságot, hogy minden anyag és energia, látható és láthatatlan „nyersanyag” értékesüljön; beépüljön valamibe, ami maradandó és örök.

Valakinek ki kellene találnia azt a világegyetem-technológiát, ami biztosítja, hogy semmi ne vesszen kárba; vagy azt a vég-terméket, amely olyan „drága”, hogy azért semmi nem kár...

Valami olyasmi folyik itt, amiből talán egy kukkot sem értünk.

 

De látszólag (vagy láthatóan) nem csupán a teremtett világ pazarló, hanem a mi életünk jelentős része is simán pocsékba megy. Az emberi tudásunk nem öröklődik, nem adjuk át (mint egy stafétát) az egymást követő nemzedékeknek, mindenki mindig mindent „újrakezd”, mert nem akar tanulni semmiből. Más kárán tanul az okos, míg a buta a sajátján - tartja a köz- mondás. Az a baj, hogy senki sem tanul a történelemből. Nem tanul a fiú az apja tapasztalataiból; a lány is csak szokásokat, viselkedési „recepteket” les el az anyjától, - a nagyszülőkre és gondolataikra, tetteik mozgatórúgóira senki nem emlékszik...

Az utódok (az utókor) mindig „csak beleülnek” az elődök által konstruált, technikailag egyre tökéletesedő, egyre nagyobb kényelmet nyújtó civilizációba; s mivel jobbára csak a mának élnek, gyorsan elfelejtik a múltat. Az ember keze és az esze egyre messzebbre ér; de a szelleme, a lelke - bizony rövidlátó.

Egyre sűrűbben vagyunk; de többen, mintha mégse’ lennénk.

Minőségileg más, jobb életet kellene élnünk; olyan szelektív memóriával, hogy az utódok (az utókor) útravalóként a múltból a jót, a szépet, a tudást „hozzák magukkal” a jövőbe, - tehát legalább a használható ismeretekre emlékezzünk vissza...

A természeti népek - az atlantisziak, a mayák, az egyiptomiak és a sumérok - tudtak valamit, amit mi elfelejtettünk. Jó, jó! - mondhatja valaki -, de közben özönvizek is voltak!, pont azért, hogy utánuk minden másképp legyen, mint ahogy azelőtt volt.

Igen; kaptunk valami mást, - cserében odalett a múlt emléke...

A folytatás áraként „kicserélték”, vagy kitörölték a kollektív memóriánkat, de kaphattunk helyette okos számítógépeket.

Vajon ki találta fel a természetes ész, a természet harmóniája helyett a technikai civilizációt; hogy mindent leszakíthassunk, amihez semmi jogunk, és megtartó képességünk elégtelen?!

Használja az ember a számtalan elektronikus eszközt, pedig halvány fogalma sincs: mi lehet az elektromosság. A távcsővel felnézünk a csillagos égre, s amit látunk, az a távoli régmúlt.

Az olimpikon atlétát ugrásában nem zavarja sem a relativitás; sem az, hogy avatatlan teste merő határozatlansági reláció...

 

Éljünk sokkalta hatékonyabban! Próbálkozzunk, hátha sikerül magunkban felébresztenünk őseink intelligenciáját, s visszatér belénk az Univerzum kollektív öntudata! Ne kelljen a fiúnak naponta mindent újra feltalálnia; ne használjon öntudatlanul technikai eszközöket, de értse a régmúltunk gondolatmenetét: miért éltek, mit tanultak és cselekedtek őseink a ma életéért!

Ne legyünk egy ismeretlen óriásgépezet tudattalan csavarjai - profittermelő és élvezethajhász homunkuluszok -, inkább igyekezzünk a Mindenséggel mérni magunkat, visszaszerezni az elvesztett egyetemességünket! Legyünk önállóak, önellátók és univerzálisak; hogy megérthessük a konstrukciók lényegét!

Legyünk tudatosak! Az ösztönös ember olyan, mint az ijedt kis állat: egyre bizonytalanabb ebben a mai, zavaros világban; s hogy minden árut megvehessen magának (hogy feloldhassa a bizonytalanságot!), eladja önmagát is - gépies rabszolgának...

Ne féljünk az önkontroll felelősségétől, mert ez tehet felnőtté!

A hajunknál fogva emeljük fel magunkat, hogy hit, remény és önbizalom nélküli véglényekből ismét a teremtés részeseivé válhassunk, s hogy mi is segíthessünk útitársainknak - ha kell, hát újból és újból! - felmászni az égig érő lajtorján, az egyre magasabb szintek, szférák felé.

Az emberiéletminőség tudatos, közös megteremtéséért.

 

Az élet - küzdelem és öröm, sikerek és kudarcok sorozata.

Minden ember egyéni, és az emberiség kollektív érdeke is, hogy azt a 60-80 esztendőt, ami az élet maximális időtartama, mindenki egyre magasabb, javuló életminőségben élje le. Az igények és a lehetőségek természetesen rendkívül eltérőek; mégis, szükséges megfogalmaznunk egy általános kritérium-rendszert, mely eligazít bennünket a minőség kérdéskörében.

 

Az életminőség (mint elméleti kategória) általánosságban azt a tudatos igényességet jelenti, és adott fokozatát is mutatja önmagunkkal szemben, miszerint egy cseppet sem mindegy, hogyan, milyen konkrét körülmények között éljük le - az alap-feltételezés szerint - rövid és egyetlen életünket. A felelősség e tekintetben nyilvánvalóan kollektív, hiszen ha minden egyes ember másokon, a többieken átgázolva, mindenki más kárára próbál(na) meg jobb, és egyre jobb életminőséget biztosítani a saját maga számára, abból káosz, anarchia, háború és halál származhat csak, s nem pedig közös boldogulás. A minőség tehát csak kisebb részben az egyéni igényesség, az akarás kérdése, - a nagyobb részben egyfajta folytonosan megújuló, bővülő társadalmi konvenció, vagyis közmegegyezés tárgya.

Eredetileg Hegel dialektikájából emelte át, és alkalmazta a társadalmi fejlődés folyamataira is a marxizmus „a mennyiség minőségbe való átcsapásának” törvényét, ami köznapi nyelven azt jelenti, hogy a felhalmozódó mennyiségi változások - egy meghatározott pontot elérve - minőségi változást idéznek elő. Ez a törvény - valós! Furcsa módon a marxizmus klasszikusai fogalmazták meg elsőként az emberi szükségletek egymásra épülésének hierarchiáját is. Ennek vulgáris lényege szerint pl. előbb ennünk, innunk (táplálkoznunk), ruházkodnunk, laknunk kell; s csak ezek után - az alapvető létszükségletekre mintegy ráépülve - merülhet fel a magasabb emberi szükségletek (úgy mint: tudás, tanulás, szórakozás, családalapítás, politizálás, sport, művészet, stb.) kielégítése iránti igény. Mint majd látjuk a könyv további fejezeteiből, - az ember szükségletei, mint az életminőség különböző szintjei, az ember személyiségének különböző szintjein jelentkeznek; hétköznapi fogalmazásban valahogy úgy, hogy amint „jóllaktunk”, ideje valami „szellemi táplálék” után néznünk, s ez a magasabb igény a komplex személyiségünket is magasabb szintre emeli. Abban próbálok minden kedves olvasóm segítségére lenni, hogy tudatosan, előre tervezze meg a saját életminőségének fejlesztését, ami egyben a személyisége kiteljesítésének életprogramja lesz.

 

 

 

I.Rész

 

A földhözragadt
személyiség

 

 

 

 

 

 

 

1. Az egészség összetevői és útvesztői

 

„Ép testben - ép lélek!” - tartja a közmondás.

Nem kezdeném ezzel, ha mindenestül igaz lenne.

Tökéletesen „ép” test ugyanis nincs, az ép lélek pedig duplán fikció, hiszen a lélekről általában sincs megbízható képünk...

Az egészség magyar nyelvi/nyelvtani megfogalmazása szinte egyedülálló; absztrakciója szerint nem a betegség hiányával azonos, hanem azt fejezi ki, hogy a testünk egész, egészben van, „egyben van”; ami igen szemléletes képi megjelenítés! A magyar autóvásárlónak ezt mondja a használtautó-kereskedő: „Nézze meg, próbálja ki, uram; ez az autó még nagyon egyben van!”. Vagyis: ami olajozottan, jól működik, az kerek egész.

Az egészség feltétele tehát a szervezet egységes működése: (1) Életkorának megfelelő külső és belső „elhasználódottsági” fokot mutat, állapotban van. (2) Alapvető testfunkciói (mozgás, anyagcsere, emésztés, kiválasztás, fizikai erőkifejtés, beszéd, gondolkodás, koordináció, viselkedés, tisztaság, stb.) össz-hangban, harmonikusan működnek. (3) Láthatóan, s a lényegi vizsgálati eredmények alapján sem szenved semmilyen akut, és/vagy fertőző betegségben. (4) Hogyha valamilyen krónikus betegsége van, tartósan megbízható egyensúlyban tartja azt. (5) Testi, szellemi és lelki habitusa, egész lénye progresszív; egységet, optimizmust, alkotó és segítőkészséget sugároz.

Láthatjuk, hogy az egészség azt is jelenti, hogy a személyiség egésze „egyben van”; a test, a szellem és a lélek egységben, harmóniában, békés és hasznos együttműködésben él. Mégis, a hétköznapi gondolkodásban az egészség elsősorban testi kategória; az emberi szervezet jó működésének a jellemzője... Pedig a személyiségünk a mélyben több rétegből áll!

Az egészség így mégsem azzal egyenlő, hogy valakinek a teste kívülről teljesen makulátlan, hibátlanul esztétikus, és belsőleg egy általános orvosi (diagnosztikai) etalon szerint - ami fikció - nem mutat szervi vagy működési eltéréseket, így óraműszerűen kifogástalan. De még félrevezetőbb a fentebb idézett egyszerű szólásnak az a sugallata, mintha az ép test egészséges állapotának elérése és fenntartása önmagában biztosítaná a lélek épségét, egyensúlyát! Az ősi mondás megfogalmazója „érezte”, hogy a fizikai valónk és a láthatatlan lényegünk „minősége” között szoros kapcsolat állhat fenn, a megállapítása azonban mégis döntő, alapvető tévedés. Mert a feltételezett okszerű meghatározottság részben létezik ugyan, de „amire” a test állapota, minősége „kihat”, az nem a lélek.

Az ember ugyanis nem két alakból, két lényegi összetevőből, hanem háromból: testből, „szellemből”, és lélekből áll.

Minden élőlény, még a legegyszerűbb parányok is (amint ezt a költő József Attila gyönyörűen megfogalmazta) isten-darabka, vagyis magában hordozza az élet energiakvantumját, amit Teilhard de Chardin (jezsuita paleontológus, filozófus) radiális energiának nevez. Gondoljunk csak a titokzatos ún. „Kirlián-fotókra”, amelyeken láthatóvá válik a növény levélerezetének sajátos sugárzása! A sugárzás kirajzolja a levél auráját, amely a megcsonkított „testrészen” is eredeti alakjában fennmarad, bizonyos ideig. Az aura az élőlény asztrálteste (szelleme), amely mint egy „védőbúra”, biológiai erőtér veszi körül a fizikai testet. Az aura talán úgy jellemezhető a legpontosabban, mint a „földhözragadtan” élő fizikai testünk csillagközi leképezése, lenyomata. Az adott pillanat egyetemes kozmikus sugárzása automatikusan létrehozza minden élőlény elektromágneses tükörképét, idealisztikus matematikai képletét, ami az újszülött intergalaktikus „ruhája”. Egy hologram-idea, ami bölcsőjére, a Földre vetül, s mint árnyék szolgáltat a halálig méltó kíséretet.

Az aura - mint a testi létező „átszellemült” árnyéka - egyrészt magában hordozza az Univerzumtól kapott, „örökölt” formát, - másrészt folyamatosan alkalmazkodik is a „gazdájának” testi változásaihoz, mintegy rögzíti azokat is. A test halálával a felvétel befejeződik, az élőlény elporlik, de asztrálteste (aurája) mint egy „megtelt videokazetta” fennmarad, így lehetővé teszi az élőlény fizikai valójának és egész „életművének” bármikori tökéletes reprodukcióját. A halál beállta után megtörténik a végleges rögzítés; majd kis idő elteltével a „kikeményedett” aura hologramként távozik, s megtér egy távoli, ismeretlen tároló helyre, archívumba. Így senki emberfia élete nem vész el, és nem is felejtődik el soha...

A közmondás arra utal, eredetileg azt akarja jelenteni, hogy: „Egészséges testnek ép az aurája!” - és ez valóban igaz is.

A test és aurájának bonyolult, s részben kölcsönös egymásra-utaltságára vall, hogy a test hibái, egyes betegségei közvetett módon is javíthatók, gyógyíthatók: az aura módosítása révén. Különösen igaz ez a „pszichoszomatikus” betegségekre, - ezeket ugyanis eleve az aura, vagy annak sérülése közvetíti a lélektől a testhez. A kölcsönös meghatározottság lényege, hogy: beteg test aurája is „beteg”, - ám ha az aura közvetlen megváltoztatása révén a betegség meggyógyítható; helyreáll az egészség.

Az egészség alaptermészetét tekintve az ember testének (és aurájának), a teste és a lelke együttélésének olyan szervi és működési egyensúlya, amely hosszabb kifutásban is biztosítja a veleszületett adottságok, képességek optimális kifejlődését, a testi és a szellemi teljesítőképesség kibontakozását, végül a lélek beteljesedését. Az egészség így tendenciózus harmónia, amely a test, a szellem és a lélek együttműködését szolgálja.

 

Mint már említettem, - hibátlan, makulátlan, tökéletes, minden vonatkozásban és az összes alkotórészeit, funkcióit illetően is teljesen „egészséges” test nincsen: ez az elképzelés fikció, illúzió, vagy maximum egyfajta soha el nem érhető etalon lehet csak. Ámde létezik az egészség, mint folyamatok egyensúlya; szilárd és tartós harmónia, ami létrehozható és fenntartható.

Éppen ez az egyensúly az, amire tudatosan törekednünk kell, életminőségünk magasabb szféráinak megalapozásáért.

A veleszületett vagy szerzett testi hibák (nyitott gerinc, „lukas” szív, baleseti következmények, stb.) kivételével a betegségek mindegyike az egyensúly; a szervezet, az aura (a szellem) és a lélek viszonyának felborulása, valamelyik struktúra, vagy az egész hierarchikus folyamatrendszer „leépülésének” terméke, baljós következménye. „Beteg az lesz, aki az akar lenni!”, - a jelenséget a személyiség akaratgyengeségének tekinthetjük. A hipochonder például kifejezetten „keresi a betegségét”, új és új kétségbeejtő tüneteket fedez fel magán, amiket azután jól-rosszul „beazonosít” az orvosi lexikonban. Belső problémáját a valamilyen (akármilyen) betegségbe meneküléssel próbálja megoldani, ami a személyiség konfliktusa a testtel.

A legtöbb betegség „elhasználódási eredetű”; a különböző testi, szellemi struktúrák egymáshoz súrlódásából, kopásából fakad. Az összhang megbomlik, a főfolyamatok kibillennek az egyensúlyi állapotukból, ami a legfontosabb testi szerv-rendszerek meggyengülését, működésük hatásfok-romlását vonja maga után. A belső jelzőrendszer hamis információkat továbbít, az agy nem ura többé az idegi szabályozásnak; s mindez egyrészt kioldja, felőrli a szervezet fékjeit és önvédelmi rendszereit, másrészt az ellenálló képességünk csökkenése „szállást csinál” a külső fertőzéseknek.

Az elhasználódási-típusú betegségek jellegzetesen hosszabb idő alatt, fokozatosan alakulnak ki, viszonylag tünetmentesen. Aztán egyszer csak hirtelen fellobbannak, virulenssé válnak; és valamilyen tipikus roham ijesztő szindrómáját produkálják.

Ilyen betegségek a magas vérnyomás (következménye lehet a trombózis, az infarktus, a szélütés vagy az embólia), a rák, a fekély, a cukorbaj, a köszvény, a vesekő, a neurózis, az epilepszia. Mindegyik esetében két szakasz különböztethető meg: a lappangás; majd a heveny kitörést követően a krónikuslefolyás. Ha a beteg személyiségében kellően nem tudatosul, hogy mi is történik vele: a betegsége végképp elhatalmasodik rajta, a rohamok sűrűsödnek és egyre intenzívebbé válnak, ami látszólag minden orvosi kezelés ellenére összeomláshoz, végső esetben a beteg halálához vezet. Márpedig a betegség - legyen bármennyire súlyos is! - megelőzhető; ha pedig már nem, akkor is - legyőzhető. De erről egy kicsivel később...

Szokták mondani - ez is a személyes felelősség elhárításának tipikus módszere -, hogy ezt és azt a betegséget „örököltem”.

Márpedig betegséget örökölni nem lehet. A genetikus örökség a test és a szellem közös (együttes) hajlama; amely azonban mindaddig rejtve maradhat (nem tőr elő), ameddig az ember élete egyensúlyban van. Amíg a személyiség egysége meg nem bomlik, ameddig életpályája töretlenül ível felfelé, addig minden beteg hajlam megbújik a sötét árnyékban; ám azonnal támad, amint az egyén földi „karrierje” megtörni látszik...

Gyakori eset, hogy a rejtőzködő betegség kitörésének első, vad rohamát súlyos „lelki” megpróbáltatások, belső vívódások vagy kívülről támadó vereségek, megaláztatások előzik meg. Köztudomású például, hogy a kudarcélmény (a frusztráció), a tartósan megoldatlan helyzetek, a félelmek, vagy egyenesen a rettegés még az egészséges embert is a padlóra döntheti, megbetegítheti.

Alapvető fontosságú tehát, hogy minden egyes esetben, amint már egyértelműen felismertük (diagnosztizáltuk) a betegség mibenlétét; igyekezzünk a lehető leggyorsabban, objektíven feltárni keletkezésének és kitörésének teljes mechanizmusát. A kiváltó okok (ok-okozati láncolat) hibátlan azonosítása már gyakorlatilag felér a betegség felett aratott fél győzelemmel! A mai, jellemzően a félmegoldásokat és a látszatokat kedvelő, neurotikus világban senki nem várhatja el a körzeti-, vagy a házi orvosától, hogy mintegy varázsütésre diagnosztizálja, és rövid úton meg is gyógyítsa évtizedek alatt kialakult, lappangó betegségét! A tapasztalat szerint legfeljebb két olyan tünet, vagy „betegség” létezik, amelyek néhány aszpirin bevételével gyógyíthatók: az egyszerű fej-, vagy a torokfájás. Az összes többi baj esetében rekonstruálni szükséges a kór sokszor évekre visszamenőleges előtörténetét, amire a mai zavaros életviszonyok közepette csak egyedül mi magunk lehetünk képesek. Hogy ez miként lehetséges, - meglátjuk a következő fejezetben.

 

„Tisztaság - fél egészség!” - tartja egy másik közmondás.

Az optimális egészségi állapot azt a tartós belső egyensúlyt jelenti, amely mellett az ember a legnagyobb teljesítményre képes. A biológiai szervezetünket és személyiségünket olyan komplex egészként, összefüggő rendszerként (számítógépes szóhasználattal élve: input-output modellként) kell felfognunk, amelyben minden folyamat rendkívül finoman szabályozott.

Amíg az ember „egészséges”, addig semmi rendelleneset nem észlel szervezete működésében; azután egyszer csak hirtelen megbetegszik. Ez persze egyáltalán nem így zajlik le! Talán az egyik „legősibb képességünk” lehetett - amit elveszítettünk -, hogy valamikor felfogtuk, mértük és értékeltük azokat a fontos jeleket, amelyeket a szervezetünk és a személyiségünk mint vészjelzéseket ad le felénk, mielőtt az egyensúly felborul. Az ember biológiai rendszer, amelyet egészséges állapotában a bevitel és a kihozatal stabil egyensúlya jellemez. Ez mindegyik szintre; a testre, a tudatra (a szellemre) és a lélekre külön is, - de főként ezek egységére, a személyiségre érvényes.

A belső tisztaság és rend azért alapvető fontosságú, mert a folyamatok (és a rendszerek) akkor és amiatt válnak labilissá, amikor a felhalmozódott bomlástermékek, salak-anyagok, mérgek blokkolják a szervezet anyagcseréjét, belső hírközlését.

A káosz kiinduló pontja tehát a belső takarítás hiánya! Lehet ez egyetlen trauma, de lehet lassú felhalmozódás eredménye is. Még az is lehetséges, hogy az ősi képességünk elvesztése valamilyen „generális sérülés” következménye, amely akkora - időleges vagy végleges - dugulással, vagy csonkulással járt, ami tönkretette, de legalábbis elhomályosította a belső jelző-rendszerünk működését. Milyen jelzőrendszerekre gondolok? A fizikai testben létezniük kell olyan műszereknek, amelyek előre jelzik a hamarosan bekövetkező „dugulást”, vagy egyéb szűk keresztmetszetet, túlterhelést, s a várható katasztrófa közeledtét. Ezt egyfajta erőteljes figyelmeztető hangként kell elképzelnünk, amelyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Van, akiben ez „működik”, - s van, akiben nem.

A szellemünk (az asztráltest, vagy aura) szintén rendelkezhet olyan vészjelző rendszerrel, amely felhívja figyelmünket a komoly érzelmi veszélyekre, elhatalmasodó szenvedélyekre, dühkitörésekre, pánikra, hisztériára, rettegésre, stb., vagyis mindazon negatív töltésű asztrális folyamatokra, amelyek a személyiségünk hirtelen és káros „beszennyeződését” vonják maguk után. Van, akiben van ilyen; van, akiben nyoma sincs...

A lelkünk jelzőrendszere a legfinomabb művű szerkezet; s úgy hívják: lelkiismeret, - s vészjelzése a lelkifurdalás.

Ki ne tudná, hogy a személyisége (és fizikai szervezete) belső folyamait, rendszerét és struktúráját egyformán szennyezik, mérgező salakanyagokkal telítik az erős érzelmi traumák (bánat, düh, elkeseredés, bosszúszomj, kudarc, stb.), és a bűntudat is; éppúgy, mintha szó szerint mérget evett volna?!

S ki ne ismerné a felszabadultság, a könnyű szárnyalás, a siker túláradó érzését, aminek a neve: boldogság, szeretet?

Mert a negatív energiák mérgezik, pusztítják, leépítik emberi struktúráinkat; míg a pozitív energiák tisztítják, építik, s éltető erővel telítik szervezetünket, a személyiségünk szféráit.

Ha mindezt előre éreznénk: soha nem lennénk betegek!

Az emberi szervezet komplex egész. Sok milliárdnyi kis élő-lény, parányi sejtek szervekben specializált és koordinált rend-szere. A gyakorlati orvoslás végletesen szakosított; így egyre kisebb az esélyünk, hogy a bonyolult betegségeinket akként értelmezzék - gyógyítsák -, amik. Sokkal valószínűbb: amint kiderül, hogy a tüneti kezelés eredménytelen; nekiállnak a testi szerveinket, „mint a hibás gépkocsit, alkatrészenként” kicserélni, majd később feltrancsíroznak. Az orvosi tudomány - miközben elgépiesedik - egyre inkább olyan irányban fejlődik, hogy az emberi test tökéletesítését, betegségeinek leküzdését már nem a saját ellenálló és regenerációs képessége, tehát „önmaga által”, hanem „művi úton” képzeli el. Az emberiség mintha önként, örökre lemondott volna ősi képességeinek, jelzőrendszereinek visszaszerzéséről, és visszavonhatatlanul a technikai civilizáció, a robotok, a kyborgok, a psziborgok, vagy a klónok gyártása és „életre keltése” mellett döntene. Ez a pogány mechanikus szemlélet az emberi testet cserélhető alkatrészekből álló gépezetként fogja fel, és teljesen figyelmen kívül hagyja a személyiség oszthatatlanságát. Milyen egy-szerű is egy lélektelen - csaktermelő és fogyasztó - emberi massza kezelése, melynek egyedeit csak felújítani és szerelni kell...! Pedig nyilvánvaló: „egészséges” az, ami természetes.

 

Az egészség tehát egyensúlyi állapot, - és egyáltalán nem a „betegség” hiányával egyenlő. Nyugodtan megállapíthatjuk: az egészséges ember (mint etalon) fogalma csupán megegyezés; abszolút egészséges ember nincs, csak olyan, aki még nem tud valamely betegségéről. Ezért is adtam ennek a fejezetnek az „Optimális egészségi állapot” címet, ami kompromisszumra utal: létezhet az adott ember szempontjából „optimális” állapot, amely egyfajta tudatosan egyensúlyban tartott betegséggel kombinált „sajátos egészség”.

Az egészség egyébként is legalább háromféle dimenzióban értelmezhető: emberi testre, személyiségre, társadalomra.

Szűkebb értelemben az egészség „a kicsattanó” fizikai erőnlét szinonimája. Ebben a szűkebb értelemben betegség például az influenza, aminek nyilván nincsenek közvetlen „lelki” okai. Csupán csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy ez az ügy sem ennyire egyszerű, ha arra gondolunk, hogy mondjuk egy szerelmi bánat miatt tartós letargiában szenvedő ember - legyengült ellenálló képessége miatt - könnyebben kapja meg a fertőzést, mint az, aki éppen boldogságban úszik. Ez jól mutatja: egészség dolgában minden összefügg mindennel, - a szférák, szintek között tökéletes az átjárhatóság.

A személyiségre vonatkoztatott egészség már bonyolultabb dolog; gondoljunk csak a korábban említett pszichoszomatikus betegségekre, amelyek a személyiség különböző szintjeinek (test, szellem, lélek) súrlódásából, konfliktusából fakadnak. E bonyolult mechanizmust egy esettanulmány keretében fogom részletesen bemutatni a következő, második fejezetben.

A társadalom, mint sajátos „szociális organizmus” esetében is értelmezhető az egészség kategóriája - még a szűkebb, testi vonatkozásokban is -, de erről majd egy későbbi fejezetben...

 

A teljes anyag innen letölthető...